- De tényleg nem fázom!- erősködtem nagy hanggal- És amúgy is, mindjárt odaérünk- Ezek közül a kijelentések közül azonban egyik sem volt igaz. Ugyanis a vékony dzsekimben majd’ meg fagytam az erős szél és az újra csöpögni kezdő eső miatt, az árvaház pedig még legalább negyedórányira volt tőlünk. Nem akartam, hogy Daniel gyengének lásson, ezért is utasítottam vissza a bélelt télikabátját, amiből már ki is bújt. És kicsit talán zavarba is jöttem...

- Hiszen jobban vacogsz, mint akkor éjjel a parton...-mindketten tudtuk, mire gondol. Arra az éjszakára, mikor megmentette az életemet Hawaiin- Gyerünk, ne kéresd magad.- hangja szelíden csengett, mint általában.
Sokat változott az elmúlt hónapokban. Sokkal kedvesebb és előzékenyebb volt velem, mint eddig. Persze akadtak köztünk kisebb viták, de általában csak megjátszottuk a sértődést. Kezdtem reménykedni, hogy teljesen kigyógyul abból a furcsa betegségéből és többé nem fog rám ok nélkül haragudni. És persze abban is, hogy továbbra is ugyan úgy érez irántam...

- Oké- mondtam kelletlenül, mire Daniel készségesen rám segítette a kabátját.

Összehúztam a cipzárt és hálásan rámosolyogtam. Szegényem egy szál pulcsiban sétált tovább mellettem, bár nem látszott rajta, hogy különösebben zavarja a dolog. Láttam, hogy megint kibontakozik egy új gondolatmenet a fejében. Nem is maradt sokáig csendben.

- A szülinapod...egy hét múlva lesz.- közölte a járdával .Vagyis velem, de közben a földet pásztázta. Ez most tényleg ilyen hülyének néz? Csak tudom, hogy mikor van a születésnapom, nem kell felvilágosítani róla, köszönöm szépen.

- Tudom.- válaszoltam gúnyosan.- Na és?

- Hát...18 éves leszel.- Hát nem zseniális ez a fiú?

- Jéé...- gúnyolódtam tovább, de azért, hogy lássa,nem gondolom komolyan,megveregettem a vállát. Mintha csak barátok lennénk...pedig tudtam, hogy valami más is van kettőnk között. Legalábbis részemről...- De miért mondod ezt?- kérdeztem kicsit kedvesebben és közben észrevétlenül mélyen magamba szippantottam az illatát, ami a kabátjából áradt.

- Ha hagynád, kifejteném.- vágott vissza morcosan -Mi lesz veled akkor? Mármint nem kell elhagynod az árvaházat?

- Csak akkor kezdhetek önálló életet, ha leérettségiztem - daráltam le egy szuszra a már annyit hallott mondatot.

- De mi lesz veled azután? Hová fogsz menni?- egészen felhergelte magát,ahogy láttam. Fogalmam sincs miért pont most hozta fel a témát. Eddig egyáltalán nem érdekelte a sorsom alakulása meg ehhez hasonlók.

- Nem t’om -vontam vállat lazán. Belül azonban tomboltam. Miért juttatta eszembe? Tényleg teljesen kilátástalannak éreztem a helyzetemet. Mert tegyük fel, hogy leérettségizem. Nem kereshetek állandó melót, mert közben ügynökösködnöm kell majd. Mégsem küldhetek be magam helyett egy klónt, még akkor sem, ha történetesen százszor jobb fizikából, mint én. És minden bizonnyal helyettem fog érettségizni, pont mint Daniel kettes számú példánya. Persze tudom én, hogy ez oltári nagy csalás és igazságtalan meg minden. De amúgy sem lesz szükségem arra a nyamvadt papírra, hiszen már van munkám!

De a fiú egyáltalán nem ebből az irányból közelítette meg a kérdéskört, ami onnan derült ki, hogy miután ezt neki is kifejtettem, így válaszolt:

- Nem. Úgy értettem, hol fogsz majd lakni?

- Hát .Az még a jövő zenéje.- feleltem nemes egyszerűséggel, de bármennyire is igyekeztem, a hangom megremegett a bizonytalanságtól.
Ezt Daniel is észre vette és átölelte a vállamat. Én meg hessegethettem el az idióta pillangókat a gyomromból...Komolyan mondom, a szülinapomra egy óriás légycsapót fogok kérni!

Lassan megérkeztünk a bekötőútra, ami a magasan tornyosuló épülethez vezetett. Megpróbáltam kibontakozni a szorításából, de nem engedett el.

- Bekísérlek- mondta halkan, de határozottan.

Még sosem tett ilyet azelőtt. Igazából szerintem azért nem, mert ki nem állhatta Mrs. Dunlevy -t. Hát, valahogy megértem...Nem értem, mi ütött belé. Talán rájött, hogy érzékeny pontot talált el ezzel a „nincs hová menned” dologgal és jóvá akarja tenni. Vagy csak unatkozott. Esetleg mazochista lett és ezért akart minden áron összefutni a sárkánnyal .A mai világban bármi megtörténhet.

- Miért?-kérdeztem az út elején ácsorogva. Lehet, hogy hülyének nézett, de nem érdekelt. Tudni akartam,egyszerűen tudnom kellett, hogy mi történt vele már megint. Daniel minden nappal egyre furcsább, szinte óránként változik valamit a jelleme. Lassan képtelenség kiigazodni rajta.

- Csak úgy- vont vállat.

Jaj Istenem! Csak tudnám, hogy melyik bolygóról jött ez a srác! Mérgesen dobbantottam a lábammal és szúrós szemeket meresztettem rá. Csak hogy ijesztő legyek...

- Báh! Daniel!- méltatlankodtam.

- Most meg mi a baj? Már nem lehetek kedves sem?- dühösnek tűnt, azt hittem igazán megsértődött. Szomorú bociszemeket meresztettem rá, mire elnevette magát.- Na gyere!

Végigballagtunk a sáros földúton egészen a nehéz faajtóig. Szótlanul levettem Daniel kabátját és a kezébe nyomtam.

- Köszönöm, hős lovag.-hajoltam meg előtte vigyorogva, mire egy puszit nyomott az arcomra.

De ahogy láttam, egyből meg is bánta. Zavartan elfordította a tekintetét és motyogott valamit a tanulásról, aztán köszönés nélkül elsietett.

Az arcom égett, a szívem majd kiugrott a helyéről és néhány percig csak álltam az ajtóban, a döbbenettől megbénulva. Nagy nehezen erőt vettem magamon és beléptem az előtérbe, ahol a portás egy biccentéssel üdvözölt és minden bizonnyal totál idiótának nézett a rákvörös képem és a bamba ábrázatom miatt.

Még órákig megbűvölten járkáltam az épületben és képtelen voltam levenni a kezemet az arcom azon részéről, ahová a puszit kaptam. Ajjaj, tényleg nagy lehet a baj.

Mikor már tíz órakor az ágyamban feküdtem, eszembe jutott valami. Hiszen Daniel már leérettségizett! Mégis mit kellene tanulnia?