„Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek”
/I. Khor. 13:11/
- Mikor nőttem fel? – suttogta a hintában ülő lány, mint aki a folyamatosan zuhogó esőtől vár választ a kérdésére.
Egészen sötét volt, pedig még csak öt óra körül járt az idő. A játszótéren álló utcai lámpák közül egyetlen egy világított haloványan, egy másik pedig bágyadtan pislákolt, mintha a szemébe hullott volna egy csepp az égből potyogók közül. Az elhagyatott környéken egy hang sem hallatszott, csak a lány lassú, nyugodt lélegzete és az eső, amint talajt ért. A szellő hang nélkül libbent keresztül a magas, csupasz fák között, táncot lejtett a hintában ülő magányos alak körül, felkapta a haját és játékosan emelgette, dobálta, mintha csak meg akarná cirógatni.
Béke és nyugalom uralkodott azon a helyen, ahol napközben, mikor jó idő van, gyerekek százai fordulnak meg és csapnak olyan lármát, hogy még a nap is kacag, ha hallja a boldogságukat. Itt játszanak nap mint nap önfeledten, vidáman és olyan gyermeki egyszerűséggel, hogy az embernek belesajdul a szíve és arra gondol, bár ő is közöttük lehetne.
A gyermekkor elmúlt. Tudta a lány is, aki a hintában ült és szórakozottan meg-meglökte magát néha a lábával, amely az ázott, sárrá összetapadt homokot érte. A cipője nyomot hagyott a ragadós talajban, s mint amikor a száradó betonba lép valaki, örökre megmaradtak- a szívében. Úgy érezte, a lábnyomok, amelyek a sötét sarat tarkították, átváltoznak régi, aprócska cipőinek nyomává és felderengett előtte a kép, amint ide- oda futkos a játékok között a bőség zavarától megrészegülten, nevetve és szökdécselve, mint egy megkergült kecskegida. Elmosolyodott és tekintetét az égre fordította.
Egy esőcsepp hullott az arcára, mintha könnycsepp volna, amelyet a gyerekkor elvesztéséért ejtett.
Mennyire más volt évekkel ezelőtt! Mennyivel jobb és könnyebb volt az élete, amikor még csak vágyott arra, hogy idősebb legyen. Elképzelte magát érett, felnőtt nőként, akinek már nem a kitömött melltartótól duzzad a blúza, aki komoly, szigorú kontyba fogott hajú üzletasszony, de otthon szerető és jóságos anya. Elképzelte, hogy végre nem kell iskolába járnia, nem kell többé tanulni és leckét írnia. Olyan volt ez neki régen, mint a legfinomabb csokoládé, a legszebb pirospozsgás porcelánbaba vagy a legaranyosabb plüssmackó: bármit megadott volna érte, amikor hullócsillagot látott is ezt kívánta. Áhítattal és gyermeki lelkesedéssel suttogta akkor az éj sötétjébe, apró szemeiben a remény csillogott: bár már felnőtt lennék!
Az eső alábbhagyott, talán úgy döntött, hogy megkíméli a lányt, akinek a lelkében már épp elég nagy vihar tombolt: az emlékek villámai csapkodtak körülötte, érzelmek hullámai csaptak össze a feje felett. A szél azonban nem látszott kegyesnek, egyre inkább feltámadt, a fákat tépázta, s most szembe fújt vele.
Hirtelen megnyikordult a mellette lévő hinta régi, ócska lánca, ami talán már akkor is megvolt, mikor ő töltötte itt mindennapjait. Összerezzent és oldalra pillantott. Amint meglátta a fiút, aki helyet foglalt mellette, egész testében megborzongott.
- Valami baj van?
- Igen, te vagy a baj- kiáltott volna rá legszívesebben, de ehelyett megrázta a fejét és halovány mosolyt erőltetett az arcára- Nem, dehogy.
Közben szíve őrülten fickándozott a mellkasában, úgy érezte, a lelke táncra kél és hirtelen a szél sem tűnt olyan elviselhetetlennek. Ahogy a kék szemekbe nézett, amelyek a fejére húzott kapucni ellenére is úgy világítottak, mintha szentjánosbogarak lennének, minden szebbnek tűnt, megszűnt a hideg, elnémult az eső. Karjai, lábai úgy remegtek, mint félénk gyermek az első iskolai napján.
Hová lett az a pálcika lábú, hosszú szoknyás, copfos kislány, aki könnyeivel küszködve vált el a mamájától, de már aznap délután új barátaival rendezett csigafuttató versenyt? Hová lett a kreativitása, amivel olyan játékokat talált ki, amit soha senki? Hol van a régi szoba, amelynek minden négyzetméterét játékokkal zsúfolta teli? Miért nem várja már olyan lelkesen a karácsonyt, miért nem élvezi önfeledten a havat, mint régen?
Elrabolták a fiatalságát. Bár olyan volt, mintha saját akaratából adta volna át a rablónak minden kincsét. Szerelmes lett, viszonzatlanul. A fiú nem tudhatta, mit érez, hiszen csak barátként tekintett rá. Ő viszont megváltozott érte, feladott mindent. Azelőtt soha nem érzett ilyet, el sem tudta képzelni, a barátnői miért nem hisznek már a tündérmesékben, ahol a végén minden jóra fordul. A fiúk nem érnek ennyit- mondogatta mindig. De most rájött: egy bizonyos fiú még talán többet is ér, mint néhány könnycsepp. Talán ő megérdemli azt, hogy miatta igazán felnőjön.
- Ne szédíts. Ismerlek már, nem szoktál csak úgy az esőben ücsörögni- mindent feltenni egy lapra, jutott a lány eszébe hirtelen anyja tanácsa. El kell mondania az igazat.
- Hát jó- mélyet sóhajtott- Szeretek valakit, aki nem szeret viszont. És azért ülök az esőben, hogy ne lássa a könnyeimet.
- Rajtunk kívül nincs itt más. Ki láthatná meg?- értetlenkedett a másik.
- Te- felelt a lány.
- Miattam sírsz, te kis bolond?- nevette el magát a fiú és megcsókolta.
A lány abban a pillanatban tudta, hogy a tündérmesék nem vesztek el, inkább megelevenedtek a lelkében. Már tudta, hogy minden álmot valóra válthat, csak bátorság és hit kell hozzá. |