Egy nappal az ismert események után borult égre ébredt a történelmi város. Na és persze a szülinapomra, de ez részlet kérdés. Az eső szemerkélt, de még nem volt annyira vészes, mint pár nappal ezelőtt. A szél sem tépázta most annyira a fákat.

Csak 9 órakor keltem fel, akkor is csak azért,mert valaki állt az ágyam mellett. Először olyan félkómás voltam, hogy elképzelni sem tudtam, ki a franc lehet. Továbbra is feküdtem és a szemeimet dörzsölgettem, hogy végre kirepüljön belőlük az álom. Még akkor is,ha az a bizony álom annyira szép volt, hogy igazán nem akartam felébredni többé…Gondolom mindenkinek van egy sejtése, kiről is szólt...

Éppen ezért lepődtem meg annyira, mikor végre kitisztult a látásom és megláttam, hogy Daniel ácsorog mellettem, kezében egy szép nagy tálcával. Pont úgy, mint a múltkor, mikor képen vágott álmában és ki akart engesztelni. Vagyis nem pont úgy, de az ágyba hozott reggeli stimmelt, remélem a monokli viszont nem...
Hirtelen eszembe jutott, hogy bizony még csak most keltem fel, vagyis a hajam egyenlő lehet egy kisebb tornádó utáni szénakazallal, az arcomon pedig minden valószínűség szerint még látszanak a kispárna gyűrődései,ezért inkább nagy bölcsen a fejemre húztam a takarót. Biztos ami biztos, nem akartam halálra rémíteni szegényt.

- Hogy jutottál be?- dünnyögtem a fedezékem alól köszönés vagy nemes tettétől való olvadozás helyett. Csak semmi nyáladzás, az sosem vezet róla. És különben is kíváncsi voltam, hogy mit keres a szobámba és hogyan jutott be a kulcsra zárt ajtón. Csak nincs valami fura képessége, aminek segítségével a falakon át tud közlekedni? Tök jó lenne!

- Vannak kapcsolataim- kacsintott rám és letelepedett mellém- De ha gondolod, visszaviszem a reggelidet és megeheted az étkezdében is a pórnép társaságában.

- Ugyan, ne fáradj, Watson- húztam le a takarót vigyorogva a fejemről és kivettem a kezéből a tálcát- És, minek köszönhetem ezt a kényeztetést?Ugye nem gyártottál újabb monoklit a szemem alá,míg aludtam?- persze,hogy szórakoztam vele. Hiszen nagyon jól tudtam, hogy miért van itt.

- A szülinaposnak jár egy kis kiszolgálás.

- Szerintem is- ugrattam- Egyébként...mióta vagy itt?- kérdeztem óvatosan. Még csak az kéne, hogy lássa, mikor nyitott szájjal alszom!És…jó ég!Remélem nem beszéltem álmomban, mert akkor most könyörtelen, kínos véget ér rövidke életem.

- Nem rég óta- nyugtatott meg. Inkább kihagytam a megkönnyebbült sóhajt, nehogy gyanakodni kezdjen- Én most lemegyek, még semmit nem ettem. Találkozzunk a bejáratnál hat óra körül, rendben?

- Szóval ma nincs nyomozás?- kérdeztem csalódottan. Közben azt a csokor vörös rózsát nézegettem, ami a tálca közepén trónolt. Persze nem volt nagy,mert akkor nem fért volna el, a virágok szárait is egészen rövidre vágták, de nagyon szép volt.

- Eltaláltad- vigyorgott rám- Bár ma is meglátogatunk egy éttermet. Többet nem mondhatok, a küldetés részletei titkosak- nézett rám sokat sejtetően, aztán feltápászkodott, jó étvágyat kívánt és elment.

Csak úgy otthagyott, hogy egész nap csináljak, amit akarok! Felőle halálra is unhatnám magam nagy magányomban! Jó,tudom én, hogy valamit tervez estére, lett is volna egy tippem,hogy mit- annyira átlátszóan célozgatott egy közös vacsorára, hogy nem is arra gondoltam, esetleg párna csatázni akar...-, de azért eléggé megijesztett az egész napos lustálkodás gondolata. Persze más örülne neki és legtöbb esetben én is, de már annyira megszoktam,hogy minden nap van valami program!Eléggé megijedtem az unalom lehetőségétől. Mégis mit lehet csinálni egyedül egy kis hotelben egészen este hatig?Hát nem tudom, ki hogy van vele,de nekem akkor és ott semmi ötletem nem volt.

Persze járhattam volna rosszabbul is. Mondjuk,ha kilenckor akarna elmenni.

Különben is, igazán aranyos tőle,hogy gondol rám.

Arra azért kíváncsi lennék,hogy Lucy kettőt megköszönti e valaki. Lorelei- jutott eszembe egy fintor kíséretében a név, amelytől még több száz kilométerre Londontól is kirázott a hideg. El sem tudtam képzelni, mivel kínozhatja most szegény klónomat, viszont biztos voltam benne,hogy ezért sokkal,nagyon sokkal fogok neki tartozni. Mert Lorelei -t egyszerűen lehetetlen hosszú távon elviselni.

Tíz órakor,mikor befejeztem a reggelit és felöltöztem, teljesen elveszettnek éreztem magam. Mégis mi a frászt kezdek magammal még nyolc órán keresztül?

Először arra gondoltam, kimehetnék kicsit körülnézni, mondjuk meglátogathatnám a Colosseumot, vagy ilyesmi. De egyből kivertem a fejemből az ötletet, mikor eszembe jutott a múltkori „egyedül-megyek-a-városba” dolog.

Ezért inkább úgy döntöttem, maradok a szállodában még akkor is,ha halálra unom magamat a nap végére. Persze az nem lenne jó,mert akkor -úgyértem,ha meghalnék a semmittevésben- nem tudnám meg,mit tervez Daniel.

Aztán mégis kimentem. De csak azért, mert tényleg rettenetes volt ülni a szobában egész délelőtt. Na meg azért,mert a csúnya felhők mögül végre kikandikált a nap és az eső is elállt.

Megebédeltem gyorsan,aztán lementem az utcára. A parknál tovább azonban nem jutottam, bár nem is nagyon akartam. Innen még csak hazatalálok! Hiszen a nagy épület majd' kiszúrta a szemem.

Leültem egy padra és napoztattam az arcomat, egészen addig,míg a fényes égitest újra el nem tűnt az égboltról. Fel azonban nem mentem, mert sok értelmét nem láttam. Amíg nem esik, semmi gond nem lesz.

És nem is volt. Egyszer ugyan fejbe találtak az olasz kisfiúk egy sárga gumilabdával, de egyből bocsánatot is kértek. Legalábbis erre következtettem a bűnbánó képükből meg az idegen nyelven való makogásukból. Ja, és egy figyelmetlen anyuka rátolta a babakocsit a lábamra. Nem csináltam problémát a dologból, mert nem volt értelme, meg amúgy sem zavart különösebben. Olyan jól elücsörögtem, hogy teljesen lenyugodtam. Kitisztultak a gondolataim és tényleg semmi,de semmi nem zavart. Még az sem idegesített volna különösebben, ha ledobnak mellém egy atombombát...Persze ennek-hál’ Isten- nem volt túl sok esélye.

Annyira elbágyadtam és olyan sok minden járt a fejemben, hogy mire mindent végig gondoltam, eltelt az idő. Fél ötkor mentem vissza szobámba.

Úgy döntöttem, kicsit kicsípem magamat, ezért előkotortam a szekrényemből azt a bordó ruhát,amit még Jane -nel vásároltunk, mikor hazajöttem Hawaii -ról. Eddig még egyszer sem vettem fel,mert nem volt igazán megfelelő alkalom. Túl csinosnak találtam és most is volt bennem egy kis idegesség,mikor belebújtam. Mi van,ha túlöltözöm és Daniel totál hülyének fog nézni?

Elbizonytalanodva gyűrögettem a finom anyagot az ágy szélén ülve. Most komolyan, mi van,ha tényleg csak nyomozni akar, csak félreértettem? Az rettentő kínos lenne!

Ezért döntöttem úgy, hogy megnézem, Daniel mit is vesz fel. Én nem nevezném kémkedésnek, de tényleg! Egyszerűen csak odalopóztam a szobájához és belestem a kulcslyukon. Mondhatnám azt is, hogy véletlenül láttam meg,amint fekete farmerben, meztelen felsőtesttel- jó ég! bár mindig így járna!- flangál, kezében egy fehér inggel. Kérem,én nem direkt leskelődtem utána és nem direkt bámultam egészen addig, míg- sajnos- felöltözött.

Megnyugodtam és visszasiettem a lakosztályomba,hogy még időben elkészüljek.

Pontban hat órakor értem le az előtérbe. Lehet,hogy furán festettem a szőrmés nyakú kabátomban, az alóla kilógó hosszú ruhában-ami egészen a bokámig leért- és abban a kis piros balerinacipőben,amit szintén Jane -től kaptam, mert Daniel elég furán nézett rám. Nem mintha ő kevésbé lett volna csinos. Roppant jól állt neki ez a gatya, kihangsúlyozta...nos azt,amit ki kellett...

- Nagyon csinos vagy- mosolygott rám kedvesen.

- Te sem panaszkodhatsz- válaszoltam- Szóval ez egy kosztümös küldetés lesz?- vigyorogtam rá.

- Pontosan. De előbb...-a kabátja zsebébe nyúlt és előhúzott belőle valamit. Egy igazgyöngyökből készült nyaklánc volt, apró fehér medállal.

Tátott szájjal bámultam rá- hát igen, látszik, hogy milyen értelmes ember vagyok..- és mozdulatlanul hagytam, hogy a nyakamba tegye és becsatolja a gyönyörű ékszert. Mikor megérintette a tarkómat, átfutott rajtam a hideg, pedig keze épp’ olyan meleg volt,mint a kabát, amibe burkolóztam.

- Boldog szülinapot- motyogta halkan és láttam, hogy zavarba jött. Minden esetre nem volt egyedül ezzel az érzéssel...

- Köszönöm- leheltem elérzékenyülve. Nem tudtam, mit kezdjek magammal, ezért csak ácsorogtam előtte.
- Hölgyem!- nyitotta ki előttem ekkor az ajtót udvariasan, s végre oldódni látszott a hangulat.

Amint kiléptem, megcsapott a hideg szél és összeborzolta a gondosan kifésült hajamat. Idegesen próbáltam a helyére tenni a rakoncátlan tincseket, de Daniel elkapta a karomat.

- Ugyan már. Szerintem így sokkal szebb vagy- kacsintott rám. Számoljátok? Ez ma már a második. Lehet,hogy valami baj van az idegeivel..

Még mindig kissé megilletődve lépdeltem mellette a járdán. A napból már csak egy apró narancsosan világító félholdszerűség látszott a horizonton,majd szép lassan az is a homályba merült. Alábukott a fagyos földnek,átadva helyét az éjszaka sötétjének, a hold halovány fényének. Könnyű volt neki,hiszen tudta, hogy csak néhány óra és ismét övé lesz a főszerep.

Az esőfelhők közelebb húzódtak egymáshoz. Hogy a szél fújta e olyan vadul őket,vagy csak nem szerettek volna egyedül maradni,nem tudom. Egy biztos: hatalmas egésszé váltak, s várták,mikor csaphatnak le a halandókra könnyeikkel.

Tudtam,hogy nem várat már sokáig magára a vihar, ezért kissé megszaporáztam a lépteimet.

Az utcai lámpák hirtelen és váratlanul gyúltak ki, fényt árasztva az alattuk álló fákra, megvilágítva a zöld füvet, s a szürke betont...melyen megjelent az első,majd a második és a harmadik esőcsepp is.

Ekkor érkeztünk meg a hangulatos kis étterem elé,amely előtt egy nagy tömeg állt, döbbent, ugyan akkor érdeklődő tekintettel figyelve az építményt. Egy pillanat alatt rájöttem,hogy miért. A kis fenyőfa- keretes ablakokon és ajtón keresztül szinte ömlött kifelé a szürkés szennyvíz, mely elárasztotta az egész házat. A Santa Lucia is áldozatává vált a gonosztevőnek.

- Gyere, menjünk- szólalt meg halkan Daniel.

- De...

- Ma nincs meló, emlékszel? Holnap...holnap majd eljövünk és körülnézünk. De ma nem.

- De...-kíséreltem meg újra- Mi lesz Franco -val?

- Nem lesz baja. Gyere.

Megadtam magam és a nyomába szegődtem.

Az eső egyre jobban esett, szinte már zuhogott,mintha büntetni akarna minket valamiért .A cipőm egy pillanat tört része alatt teljesen elázott, csuklyám nem volt,így a hajam is csapzottan tapadt a fejemhez. Ráadásul szörnyen fáztam az egyre jobban feltámadó szélben, ami befújt a ruhám alá.

A parkba értünk és Daniel megállt egy fa alatt. Itt annyira nem vert minket a zivatar.

- Sajnálom. Nem így akartam...- nézett rám szomorú szemekkel. Arcáról patakokban folyt az esővíz, az ő haja legalább annyira ázott volt,mint az enyém.

- Nem a te hibád- feleltem, majd-én sem tudom, honnan volt hozzá bátorságom- vigasztalóan végigsimítottam a karján.

Egy darabig nem szólt semmit, csak nézett rám, mintha csodálkozást véltem volna felfedezni a tekintetében.

- Remélem, nem fogsz megharagudni rám...-jelentette ki aztán. Fogalmam sem volt, miről beszél.

- Mégis mié...- de nem tudtam befejezni értetlenkedő kérdésemet.

Méghozzá azért nem, mert a számra tapasztotta a száját és félénken megcsókolt.

A pillangók ezúttal még sokkal vadabbul kergették egymást a gyomromban, egész testemben remegtem-és nem csak a hidegtől. Teljesen elgyengültek a lábaim. Görcsösen szorítottam magamhoz, mintha soha többé nem akarnám elengedni. És nem is fogom-fogadtam meg ott és akkor. Soha, soha többé nem hagyom, hogy az eszem döntsön a szívem helyett.

- Már hogy haragudnék?- kérdeztem alig hangosabban az eső kopogásánál és a mellkasának támasztottam a homlokomat. Nem nagyon érdekelt, hogy csurom víz a kabátja, mert az enyém sem volt szárazabb.

- Hát nem csak barátként kedvelsz?

Felnéztem rá és elnevettem magam.

- Szerinted?- és ezúttal én csókoltam meg őt.