Arról az ellenszenves fickóról viszont nagyon is el tudtam képzelni,akinek másnap a pizzázójában kötöttünk ki. A pasas volt vagy 150 kiló, de nem az izmos,hanem a hájas fajtából, sötét bajsza és haja zsírosan csillogott, szinte fekete szemeivel ölni tudott volna.

Mikor beléptünk az irodájába, önkéntelenül is közelebb húzódtam Danielhez és nem csak a férfi miatt. A szoba olyan rideg volt,hogy beleborzongtam. A falak fehéren csillogtak, mint az előző étteremben, de itt nem barátságos,hanem ijesztő látványt nyújtott. A kis ablakon rácsok voltak,amitől hirtelen nagyon felerősödött a bezártság érzetem. Egy íróasztalon kívül csak egy magas polc árválkodott a helyiségben,teli mindenféle aktákkal és papírokkal.

- Jó napot- szólalt meg Daniel,én csak biccentettem a bőr fotelben terpeszkedő fickónak.

- Valami gond van a kiszolgálással?- kérdezte az,köszönés helyett, nem túl barátságosan.

Riadtan bámultam a mellettem álló fiúra, ő azonban sziklaszilárdan nézett az úr szemébe, magabiztosságot sugárzott egész lénye. Éreztem,hogy megvédene,ha szükség lesz rá. De szerencsére nem történt baj.

- Nem,éppen ellenkezőleg!Itt minden olyan tökéletes,arra gondoltunk, jó lenne személyesen is köszönetet mondani ezért az igazgatónak. Igaz, Nancy?- nézett rám,én meg csak tátogtam,mint a hülye. Ki az a Nancy?Egy ideig csak bámultam körbe-körbe, hátha van még valaki a szobában rajtunk kívül,akit én még nem fedeztem fel.

Dani finoman oldalba bökött, úgy, hogy a férfi ne lássa,mire végre föleszméltem. Biztos nem akarja felfedni a kilétünket...Roppant cseles. Én már tutira kiadtam volna magunkat, ha a pasas normálisabb velünk és meg merek szólalni...Azért ebből is látszik,hogy Danielnek több a tapasztalata,még ha csak azokból kiképzésekből származik is.

- Igaz- bólintottam kábán.

- Ezért igazán nem kellett volna fáradniuk- morogta gorombán a pasi.

- Ugyan,nem fáradság!- bájolgott Daniel, én pedig majdnem felnevettem- Mondja,régóta üzemelnek?

És elkezdődött a barátságtalan, üres beszélgetés. Ezúttal örültem,hogy Daniel beszél helyettem,képtelen lettem volna normálisan viselkedni a férfival. Egész kisugárzása olyan volt,mint egy tipikus gonosztevőé. De tudtam,hogy ez így túl egyszerű. Bár akkor sem lehet kizárni, hogy Georgio az elkövető. Mert hogy így hívták..Végül is teljesen mindegy, a lényeg, hogy pár perccel később végre kiszabadultunk a nyüzsgő utcára.

Az emberek kellemes tempóban sétáltak dolguk felé, haza vagy éppen csak úgy,a nagyvilágba. Igazándiból senki nem sietett sehová és ez valahogy megnyugtatott. Szörnyen éreztem magam abban a kis szobában, ráadásul az a férfi is eléggé megrémisztett, szóval tényleg örültem, hogy kikerültem onnan.

A nap vagy hét ágra sütött,amitől egy csapásra elmúlt a rosszkedvem. Egyből megeredt a nyelvem.

- Hú, ez a hapsi teljesen kész van! Nem csodálom, hogy az a pincér olyan mogorva volt velünk! Ilyen főnök mellett én is bunkó lennék- utaltam vissza arra a kis nézeteltérésre a pincérrel. Na jó,nem is volt olyan kicsit, az öltönyös majdnem a képünkbe nyomta a kaját...De hát ez részlet kérdés, ugyebár- Majdnem megfulladtam odabent.

- Berezeltél, McCharty?- vigyorgott rám a fiú.
Nem nagyon szokott a vezetéknevemen szólítani. Most biztos csak fel akar vágni,mert egyedül hallgatta ki Georgio -t. Tuti,hogy olyan hú, de menő csávónak képzeli magát. Csak tudnám,hogy most mégis miért van nagyra magával. Pasik! Ki érti őket? Én nem,az biztos.

- Marha vicces- vágtam fejbe „kedvesen”.

- Hé!Ezt még nagyon megbánod!- kiáltott fel, én pedig jobbnak láttam, ha futok.

Cseppet sem zavart, hogy a járókelők többsége hülyének néz. A kisebbik része csak azért nem,mert egy vak kiránduló csoport volt az, fehér botokkal,kutyákkal meg minden...

Sikítozva szlalomoztam az emberek között, de nem voltam elég gyors, Daniel elkapott és hátulról magához szorított.

Jaj ne! Hol az a légycsapó?

Egy pillanatra mintha minden és mindenki megállt volna körülöttünk(beleértve a szívverésemet is,ami azután a másodperc után dupla sebességgel kezdett funkcionálni), a levegő pedig mintha megfagyott volna. Úgy tűnt, mindenki elhallgat. Az emberek nem beszéltek tovább, az autók abbahagyták a dudálást, a motor zúgása sem hallatszott. A madarak sem csiripeltek. Semmi,érted, semmi nem mozdult. Az idő egy szempillantásra megállni látszott.

Persze ez a valóságban biztosan nem játszódott le, csak én érzékeltem így. Tudod, az ember néha ilyen hülyén működik: azt hiszi, körülötte forog a világ. Pedig nem. Na nem mintha örülnék neki,ha így lenne, sosem szerettem a feltűnést.

De akkor is, valami eszméletlenül fura volt ez az egész.

Éreztem,hogy a szíve legalább olyan hevesen dobog,mint az enyém,ha nem jobban. Meleg lehelete finoman borzolta a hajamat.

Maga felé fordított, lenézett rám és a szemeimbe fúrta átható tekintetét.

Anyám! Ez mindjárt megcsókol! Suhant át az agyamon és ettől teljesen kiütve éreztem magam. Ne érts félre, nem lett volna ellenemre a dolog, de tudtam,hogy lehetetlen. Én szúrtam egyedül és senki más, ezt már lehetetlen jóvá tenni. De akkor miért néz rám úgy,mintha...?És egyszerűen nem fair, hogy ilyen jól néz ki a futástól kipirult arcával és a széltől összekócolódott hajával. Hogy azokról a sötétzöld szemekről már ne is beszéljünk.

Egy ideig csak bámult le rám- annyira idegesítő, hogy sokkal magasabb nálam!-, aztán elengedett és zavartan megszólalt.

• Bocs.