Az első napunk Rómában viszonylag nyugisan indult. A délelőttöt kipakolással töltöttük, együtt ebédeltünk-elég morcos hangulatban-, aztán megbeszéltük, hogy a nap hátralévő részét pihenéssel töltjük. Tudtam, hogy Danielnek nincs hozzám túl sok kedve és valószínűleg nem is olyan fáradt, csak tőlem akar megszabadulni. Tudod, amiatt a reptéri beszólásom miatt. Nem is tudom, miért mondtam. Tudtam, hogy belegázoltam a lelkébe ezzel a hülyeséggel. Talán még mindig érez irántam valamit? Ha nem, akkor sem kellett volna felhánytorgatnom a nyári esetet, főleg, hogy én is olyan „könnyűvérűen” viselkedtem. Őszintén szólva,teljesen megértettem az érzéseit és én is visszavonultam a szobámba.

A lakosztály egyébként egyáltalán nem volt olyan nagy, mint Hawaiin, egy egyszerű hálószobából és egy szerény fürdőből állt az egész. A szobában csak egy fa keretes ágy, egy szekrény és egy szék foglalt helyet-hogy az asztalt hová tüntették, arról fogalmam sincs, de a négy lábának a nyoma még látszott a szőnyegen. Nekem viszont tökéletesen megfelelt. Az ablakból ugyanis remek kilátás nyílt egy szerény kis parkra-ez az otthoni hangulatot idézte- és a távolban rendíthetetlenül, megingathatatlanul és szigorúan tornyosuló gyönyörű Colosseumra.

Elgondolkodva hajoltam ki és bámultam a messzeségbe, csak úgy, ki a fejemből. Róma csodálatosan szép volt ebben az évszakban! A park fái itt még festői színekben pompáztak, csak néhány levél árválkodott a kissé már lagymatag színű fűben. Amerre a szem ellátott, a vörös és sárga minden árnyalata felfedezhető volt az ágakon, néhány madár ücsörgött az egyik fára akasztott etetőben. Két sötét hajú fiatal pihent az egyik zöldre festett padon, egymást átkarolva, szerelmesen. Egy pillanatba gonosz kis gondolat furakodott a fejembe: elképzeltem magamat és Danielt ebben a helyzetben... Egy hirtelen ötlettől vezérelve megfordultam, hogy átrohanjak a szobájába és könyörtelenül leteperjem. Igen, egyszerűen csak berontok hozzá és se szó, se beszéd megcsókolom. Életem legjobb terve, tökéletes lesz. Már az ajtónál jártam, mikor észbe kaptam.

Gyorsan megráztam a fejemet, hogy megtisztítsam az ijesztő ködtől, ami eluralkodott rajta, visszabaktattam az ablakhoz és tovább pásztáztam a tekintetemmel. Egy árnyas járdán, mely egyike volt a park szövevényes úthálózatának tagjainak, egy fiatal nő és egy férfi sétált és cseverészett vidáman..A hölgy egy babakocsit tolt maga előtt, s néha kedvesen rámosolygott a kisbabára. Ideális családi idillnek tűnt.
Eszembe jutott, hogy én is élhetnék ilyen boldog családban, én is felnevelkedhettem volna két szerető szülő mellett, nekem is kijárt volna ez a kiváltság, ami sokaknak megadatik. Feltettem magamban a- szerintem-jogos kérdést: miért pont nekem nem? Miért vagyok én az egyik azok közül a szerencsétlen emberek közül,akik sosem tudják meg, milyen szerető családban élni? Gondolj bele, ha felnövök és férjhez megyek, mihez fogok kezdeni? Sosem láttam a szüleimet,hogy hogyan viselkednek egymással, nem tudom majd, mit kellene tennem, s azt sem, hogy hogyan neveljem fel a gyerekeimet. Egyszerűen nem tudok majd rendesen boldogulni. Teljesen életképtelen és magányos leszek egészen a halálom napjáig. És mindez egy velejéig romlott ismeretlennek és egy idióta rendőrnek köszönhető.

Hát kösz, tényleg, nagyon köszönöm.
Sóhajtva fordítottam el a fejemet és becsuktam az ablakot és elfordítottam a ragyogóan fényes kilincset. A tisztaságra igazán nem panaszkodhattam.

Alig bóbiskoltam fél órát, ismét ébren voltam, ezért úgy döntöttem, kimegyek a városba. Hiszen csak visszatalálok ide! És ha nem, a hotel nevét tudom, a taxis meg biztosan ismeri már a várost, ha egyszer itt dolgozik.

És arra gondoltam, esetleg megnézhetném a még üzemelő éttermeket a környéken, hátha rájövök, honnan tudnánk kiindulni. Arra gyanakodtam, hogy a konkurencia keze lehet a dologban. Abszolút nem lett volna meglepő. Szóval zsebemben a közeli pizzériák listájával, hátamon a létfontosságú barna hátizsákkal-ami teljes mértékben ütötte a világos színű farmeremet és a zöld pulcsimat, ezáltal egyesek szemében divatkatasztrófát idézett elő-, elindultam lefelé a lépcsőn.

Oké, tudom, hogy nem jó ötlet. Mármint a zöld egyáltalán nem megy a farmerhez, a barna táskához meg még annyira sem...Na jó, hülyeséget félretéve, arról beszélek, hogy talán nem kellett volna egyedül nekiállnom a küldetésnek. Kicsit elbíztam magam az után, hogy az előző ügyet is jóformán egyedül oldottam meg. Hát igen,van mire felvágni...Jó, nem, de azért Danielnek tényleg nem sok köze volt a dologhoz! Maximum annyi, hogy a végén nagylelkűen gratulált, azzal annyi.

Tehát egy szó mint száz, nekiindultam a hűvös őszi délutánnak, egy szál magamban egy tök idegen városban.

Áh,tényleg tökéletes terv!

Kényelmesen sétáltam végig az járdán a park felé, ami a szálloda mögött terült el, ugyanis a térkép szerint az egyik étkezde ennek a közelében volt.

Hát...vagy mégsem. Vagy egy órán keresztül kóboroltam, háromszor körbejártam a parkot és környékét, benéztem minden sikátorba és zsákutcába, de a Santa Lucia éttermet sehol nem találtam.
Ellenben ügyesen, igazi profihoz méltón...eltévedtem.