Hajnali háromkor ébredtem fel, a biológiai-vagy akármilyen- órám mindig is jól működött. Ha elhatároztam, hogy ekkor vagy akkor felkelek, úgy is lett.

A mindig útra kész utazótáskámat előhúztam az ágy alól a barna hátizsákkal együtt, amit a vállamra vettem. Olyan halkan, amennyire csak tudtam, leosontam a lépcsőn és vigyáztam, hogy nehogy felzavarjam az állandóan elbóbiskoló éjszakai ügyeletest.

A portással is könnyű dolgom volt, szintén elszundikált munka közben. Bár sejtettem, hogy Duncan -nek is köze van a dologhoz, de ez most annyira nem érdekelt, nem akartam a mocskos ügyleteiről tudni. Felkaptam a kabátomat, belebújtattam a lábamat a csizmámba és már ott sem voltam.

Az ajtón kilépve megcsapott a hideg szél, a szakadó eső az arcomba vágott. Már fel sem tűnt, hogy zuhog, annyira megszoktam.

A fekete autó a bekötőút végén várakozott rám. Duncan kiszállt és segített bepakolni a csomagtartóba, aztán beültem Daniel mögé a hátsó ülésre. Nem csatoltam be az övemet, bedugtam a fejemet a két fejtámla közé és vidáman üdvözöltem a fiút, mintha mi sem történt volna. Igazából tényleg nem volt semmi az este, bizonyára túlreagáltam a dolgot. De azért nem mulasztottam el egy csípős megjegyzést.

- Na mi van, sokáig tanultál?- kérdeztem mézesmázosan, mikor megláttam az álmos képét.

- Neked is szia- dünnyögte félkómásan.

Felsóhajtottam és teljes erőből hátradőltem az ülésemen. Ez a beszélgetés halva született...

Hirtelen eszembe jutott, hogy riadóztatni kéne Lucy 2-t, azért megnyomtam a karóra kommunikátoromon egy gombot ,ami aktiválja a klónt. Az, hogy hogyan jut be az árvaházba és hogy mit fog csinálni, míg távol leszek, nem nagyon izgatott. A lényeg, hogy ne buktasson le.

Duncan végre beindította a motort és hangtalanul elsuhantunk a hatalmas épület közeléből is. Még nagyon sötét volt, az utakon alig lézengett néhány autó, amikkel pedig összefutottunk, javarészt taxik voltak. Ja igen, meg egy piros emeletes busz, bizonyára éjszakai járat.

Húsz percnyi csendes és eléggé kínos kocsikázás után-egyedül az eső kopogott a szélvédőn és az ablaktörlők ritmikus járása adott némi háttérzajt- végre-valahára megérkeztünk a Londoni Repülőtérre. Duncan segített vinni a cuccaimat, bár Daniel is tett egy gyenge kísérletet az udvariasságra- ki akarta nyitni előttem az ajtót, de rájött, hogy fotocellás, így hiába erőlködik...na igen, látszik, hogy keveset aludt. Nevetve löködtem be a hatalmas váróba.

- Na én megyek, sürgősen aludnom kell.- ásított Duncan -Jó szórakozást- intett még egy utolsót,aztán elment.

- Mintha szórakozni mennénk...-dünnyögte a mellettem ücsörgő fiú.

- Ugyan már! Fogd fel úgy és sokkal jobb lesz!- lelkendeztem. Cseppet sem éreztem álmosnak magam, teljesen felpörögtem az utazás lehetőségétől. És a reptér világítása eléggé felébresztett.- Képzeld el, mennyire klassz lesz Rómában! Csak egy kicsit kell dolgozni, közben simán kikapcsolódhatunk, mint a múltkor. És talán megint találsz egy csinos lányt...- csúszott ki a számon, de egyből megbántam. Persze az ember nem fordíthatja az időt, pedig akkor szívesen megtettem volna. Bár,ha képes lennék rá, inkább Hawaii -ra mennék vissza, arra a napra, mikor Daniel elmondta, mit érez irántam. Biztos mindent másképp csináltam volna. De hát ez van.

Csak nézett rám és mintha csalódottság ült volna azokban a szép zöld szemeiben.

A repülő indulásáig még volt háromnegyed óra, amit csendesen ültünk végig. Neki sem volt mondanivalója és nekem sem.

- Tisztelt utasaink!Hamarosan megkezdjük a leszállást,kérem állítsák függőleges helyzetbe az üléseiket és kapcsolják be a biztonsági öveket!Köszönöm.- hallatszott a légi utaskísérő kedves csacsogása a hangosbemondóban, mire Daniel is felriadt. Én pár perccel ezelőtt ébredtem fel,jóformán az egész utat végig aludtuk. Ami, ha belegondolunk, nem is volt olyan sok idő, csak körülbelül három óra lehetett. De ez nekem épp elég volt, teljesen frissen ugrándoztam a csomagok felé, amik egy futószalagon keringtek körbe-körbe, mint egy olyan idétlen körhintán.

Miután sikeresen megszereztük a cuccainkat- pontosabban Dan a sajátját és az enyémet is, minden tiltakozásom ellenére-, a kedvenc sportomat kezdtük el űzni. A neve: fogj egy taxit egy világvárosban. Az nyer, aki előbb talál szabad kocsit. A nyeremény: örülünk, hogyha épségben eljutunk a szállodáig...

Nem volt túl egyszerű a helyzet, ugyanis a térkép szerint a hotel elég messze van a reptértől, ráadásul a legutolsó taxiból szemtelenül kilökött minket egy öreg nő és ismeretlen nyelven kiabált nekünk valamit. Mi meg persze vissza káromkodtunk angolul és én még mutattam is neki valami „szépet”. Bár ez nem volt túl nőies húzás a részemről..

- Na jó. Most mit csináljunk?- rogytam le az utazómra.

- Hogyhogy mit? Várunk. Úgyis mindjárt jön egy másik.- teljesen kész volt. Sejtettem,hogy miért ilyen rideg velem. Én szúrtam el,mint általában, de akkor sem kellene ilyennek lennie. Ű Oké, segített cipelni a csomagjaimat, de attól még bunkón viselkedett velem.

- És ha nem?- kérdeztem idegesen.

Daniel azonban nem válaszolt, hanem leintette az érkező sárga autót...