Miért van az, hogy a Duncan soha nem képes magától elmondani nekem semmit? Persze most sem szólt egy árva szót sem a küldetésről, csak csupa jelentéktelen dologról volt képes társalogni. Mint például, hogy az időjós jövő hétre havat mond. Nem mintha elhittem volna ezt a marhaságot. Szeptemberben nem havazik. Maximum az eső zuhog megállás nélkül. Persze volt már furcsább eset is. Az ezernyolcszázas évek elején, mikor valahol kitört egy nagy vulkán, annyira megzavarta az időjárást, hogy Angliában augusztusban esett le az első hó. Bizarr.

Az üres fecsegést leszámítva, Duncan egész rendes volt, kérdezősködött a Hawaii-i akcióról-mint aki nem hallotta már vagy százszor, hogy hogyan kapcsoltam le Maile -t- és elmagyarázta a mértant. Nem mintha nagyon szükségem lett volna rá, mert a dolgozatot már bizonyára a kettes számú Lucy írja meg helyettem. Akkor meg tök felesleges törnie magát. Jó, tudom, hogy azért segít, mert kedvel.

Végre-valahára kiszállhattam a fekete autóból. Az eső még mindig szemetelt, de annyira nem volt vészes. Miután kedvenc sofőröm-nem mintha több is lenne- belemotyogta a legújabb jelszót(ami így hangzott: „tyúkok kapirgálnak a királynő udvarában”.Haha,nagyon vicces...)- megfosztva engem ettől a nagy lehetőségtől, amit előjogomnak éreztem(nem tehetek róla,szerintem tök buli ez a jelszós dolog...)-, kinyílt az ajtó, ami a garázsba vezetett. Néhány percnyi kényelmetlen utazás után az üvegkapszulákban, megérkeztünk Sky irodájába, aki Daniel társaságában teázott éppen.

Ledobtam a csurom vizes kabátomat, leültem a nekem fenntartott székre és könyörgő tekintettel meredtem a társamra és a gőzölgő csészére. Miután azonban nem vette a lapot -valószínűleg azért, mert annak ellenére, hogy nagyon aranyosan tud nézni, még mindig bunkó- , egyszerűen kivettem a kezéből és belekortyoltam az italába. Egyáltalán nem érdekeltek Dan haragos pillantásai, egészen átmelegedtem a forró teától. Szólni meg nem mert.

- A helyszínünk Róma, Olaszország.- jaj, annyira szeretem ezt a nőt,de komolyan! Annyira jól tudja beadagolni a dolgokat. Az asztallapon újfent egy fényképet tolt elénk, amelyen a világ egyik legszebb városa volt látható. Várjunk...Rómát mondott?

- Igen, igen, igen!- visítottam fel, mint valami dedós.

- Lucy! Fogd vissza magad.- súgta Daniel zavartan, mint aki helyettem is ég.

Na de mégis hogy foghatnám vissza magam? Hiszen órákon belül Rómában lehetek! Még sosem voltam ennyire bezsongva. Hawaii annyira nem is vonzott, viszont Olaszország...teljesen más világ. Annyi szép hely, annyi látnivaló! És nekem most lehetőség nyílik arra, hogy ezeknek legalább egy töredékét megismerjem. A házak, az utcák és a parkok mind mind a régmúlt időkről mesélnek és...

- Bocsánat.-nyögtem ki, de azért mohón a kép után kaptam, a teás csészét egyből visszaszolgáltattam Danielnek.

- Khm. Nos, a probléma a következő. A római pizzériák háromnegyede alig egy hét leforgása alatt működésképtelenné vált, így a turisták száma jelentősen megcsappant. A csődök oka az, hogy hatalmas csőtörések árasztották el az épületeket, az asztalok, székek, pultok és az egész konyha is víz alá került. Gondolom sejtitek, hogy mi lesz a dolgotok. De azért elmondom, mivel nekem is meg kell élnem valamiből.- mosolygott Sky - Szóval a feladatok az, hogy ki kell derítenetek, ki áll az események hátterében, miért teszi azt, amit és persze el kell fognotok. Szerintem ezzel semmi újat nem mondtam. Ha nincs kérdésetek, mehettek Jameshez.

És mivel nekünk általában nincs kérdésünk- nekem lett volna: ez komoly? Az,hogy valaki tönkretesz pár pizzériát, még nem világméretű gond... De inkább csöndben maradtam és örültem a fejemnek- , elbúcsúztunk és beszálltunk a lift izébe. Aminek egyébként még most sem tudom a hivatalos nevét. Na nem mintha annyira izgatna a téma...

Hamar elintéztük a profot -mármint nem úgy, hogy kinyírtuk, bár lehet, hogy idegileg mégis sikerült taccsra tenni röpke negyed óra alatt...hiába, jó csapat vagyunk- és már ott sem voltunk.

- Hazakísérjelek?- szólalt meg némi hallgatás után Daniel, miközben a kihalt zsákutcából sétáltunk kifelé.

Nevetnem kellett. Nekem sosem volt olyan, hogy „haza” meg "otthon".Persze tudtam,hogy csak kedves akar lenni. Meg különben is, hogy kérdezett volna rá, ha nem így? Egyébként az árvaház elég messze van a Főhadiszállástól, ezért nagyon meghatódtam a lovagiasságán. Amúgy is gyalog kellett volna mennem, nem volt nálam egy fillér sem. Egyedül meg tiszta unalmas a londoni séta- mármint annak, aki az élete 99% át itt élte le.

- Hát, ha nagyon ráérsz...-vontam vállat, de belül örömtáncot jártam. Olyan rég voltunk már hosszabb ideig igazán kettesben! Valaki mindig a nyakunkon volt. Általában Jane, vagy Kyra. Esetleg a parkban tanyázó, bámészkodó csövesek..

- Most, hogy mondod, még tanulnom kellene, anyu megkért, hogy vigyem ki a szemetet és...

- Jó, akkor ne.- húztam fel az orromat, sértődést színlelve.

- Csak vicceltem, te majom!- mosolygott rám kedvesen, de ettől a jelzőtől még inkább megsértődtem rá.

Egy darabig csendben baktattunk a járdán az elsuhanó piros buszok és sárga taxik mellett.

Már nem esett az eső, de borzasztóan hideg volt. A szél vadul tépkedte az út menti fákról a megmaradt leveleket, nagy részük nyugodtan tűrte a sorsát, leereszkedett a földre, de egy a fejemen kötött ki. Bosszúsan húztam ki a tincseim közül és már épp le akartam ejteni, mikor Daniel elkapta a csuklómat.

- Ne. Valaki gondol rád.- jelentette ki nemes egyszerűséggel. Először fogalmam sem volt, miről hablatyol itt össze-vissza, de aztán leesett. Ez egy régi babona, azt tartják, hogy ha sétálsz az utcán és hullanak a levelek, valaki rád gondol. Persze ez ősszel csak úgy érvényes, ha a levél rád hullik...Nem mintha elhinném az ilyesmit.

- Ugyan már. Mégis ki gondolna rám?- kérdeztem megvetően, de a kis bordó levélkét beraktam a kabátom zsebébe.

- Valaki, akinek fontos vagy- közölte, hangja nem árult el semmilyen érzelmet.

Felsóhajtottam. Talán magára céloz. Igen Luce, álmodj csak. Jane -nek se lehet mindig igaza, fogadd el.

Nem szabadna elfelednem, hogy én voltam az, aki visszautasította őt ,s nem fordítva. Hát igen, akkor még nem voltam tisztában az érzéseimmel. Nem úgy, mint most. Bármit megadtam volna egyetlen csókjáért -undorítóan nyálas vagyok! Lehet, hogy csak azért, mert már tudtam, milyen jó dolog is, ha Daniel csókol meg. És nem mondjuk Archie...

Egy magasabb fa mellett vezetett az utunk, egy éppen alászálló levél Dani vállának csapódott. A fiú, még mielőtt leeshetett volna, elkapta és hasonlóan cselekedett, mint én az előbb: ő is zsebre vágta a saját levelét.

- Nahát. Rám is gondol valaki. Hát nem furcsa?-kérdezte kedvesen vigyorogva.
Viszonoztam a mosolyát. Talán mégis lehet valami ebben az ostoba babonában...