Az ősz idejekorán beköszöntött Londonban. Sokkal előbb, mint szokott,pedig sosem volt igazán enyhe a szeptember. Most azonban már augusztus végén lehűlt az idő,s közel álltam hozzá,hogy kabátban menjek a szokásos sétával összekötött edzésre Daniellel. Szeptember második hetére pedig szinte teljesen kopaszak voltak a parkbéli fák. A közterület fenntartók szorgosan gereblyézték össze a bordó-narancs-barna színekben játszó leveleket, közben kedélyesen beszélgettek, nagy hangon vitatták meg a kevés fizetés és a nehéz munka kérdését. És persze panaszkodtak a borzalmas hidegre. Nos, meg kell mondjam, ilyenkor nagyon egyetértettem velük és néha szívesen csatlakoztam volna a beszélgetéshez. Mondjuk, két felülés között, vagy a szokásos 10 kör valamelyike közben..Persze az edzés nem tartott sokáig ilyen időben, csak szeptember második napjáig...Hiába, szörnyen „kitartóak” vagyunk.

Azokon a napokon, mikor az iskolában különösen hosszú időt töltöttem, sokkal rosszabbul éreztem magamat. A suliban ugyanis két éve kikapcsolták a fűtést, mert az igazgató állítólag az összes megtakarított pénzt új táblákra költötte. Amiket azóta sem láttam. Volt, hogy csak fél négy után értem haza, teljesen átfagyva estem be a szobánk ajtaján és letelepedtem a konvektor elé,ott tanultam hatig. Azután Dani elém jött a bekötőút végére és elmentünk hozzájuk. Sem neki, sem nekem nem volt energiám edzeni ilyen hidegben, már másodika óta csak a nappalijukban bunyóztunk egy kicsit, utána nevetve rogytunk a hangulatos kandalló elé és egészen nyolcig beszélgettünk. Közben Jane is csatlakozott, mindig hozott nekünk kávét, teát vagy valami finom házi készítésű süteményt. Ilyenkor visszaemlékeztünk a Hawaiin töltött időre és még Jane is szomorúan sóhajtott, mikor megemlítettük, hogy milyen jó meleg is volt a szigeten.
Bezzeg itthon! Alig kezdődött meg a naptári ősz, de már farkasordító hideg van. Sosem bírtam túlzottan a fagyoskodást, nem is értem,mit keresek még Angliában és miért nem költözöm melegebb éghajlatra. Szó szerint. Ja persze, talán mert nincs rá pénzem...

És az állandó esőzés! Borzalmas volt, szinte egész nap szakadt az eső, hatalmas cseppekben koppantak az ablakon és minden,de minden teli volt tócsákkal,amit aztán kerülgethettem nap mint nap. Az egész szörnyűség akkor érte el a tetőpontját, mikor a zivatarhoz egy kis késő éjjeli vihar is társult. Az égi háborúk sosem tartoztak a kedvenc jelenségeim közé. Mikor mások áhítattal beszélnek a gyönyörű villámokról,én megborzongok és közlöm,hogy engem ugyan nem hat meg. Tudom,hogy gyerekes dolog félni a mennydörgéstől, de nekem igenis van okom rá. A kegyetlen robaj ugyanis a pisztolylövésre emlékeztet. Azoknak a pisztolyoknak a hangjára, amelyek több, mint 17 éve végeztek a szüleimmel. Hülyén hangzik ez, hiszen alig voltam egy éves,mikor történt. De valószínűleg ez egy ilyen tudat alatti dolog lehet...

Ja, egyébként,aki nem tudná, a nevem...

- Lucy McCharty!Férfi látogatód érkezett!- üvöltött fel az árvaház házsártos igazgatónője. És egyúttal el is árulta,hogy hogy hívnak.

Egyébként nem ismerős ez a jelenet valahonnan? Miért van az, hogy minden küldetés előtt „férfi látogatóm” érkezik? Mert biztos voltam benne,hogy ez a valaki csakis egy személy lehet az,aki pont hozzám jön. Még jó, hogy nem kettő..hehe.

Szóval, mint említettem, Lucy vagyok, egy hét múlva 18 éves és totálisan szerencsétlen. És főállású titkos ügynök, nem mintha ez sokat számítana...

Hirtelen kinyílt az ajtó és Lorelei rontott be, megzavarva a gondolatmenetemet. Utálom ezért- meg a puszta létezéséért is, de mindegy. Mindig ezt csinálja és közben azt hiszi, hogy olyan hű de jó fej. Pedig nem. Egyébként még mindig nem jöttem rá, mit tett a klónom-alias Lucy 2, akit azért kaptam, hogy senkinek ne tűnjön fel, ha nem vagyok itt, mert küldetésem van. Na igen, mintha amúgy bárkinek is feltűnne...- ezzel a szédült tyúkkal, de mióta hazajöttem a vizsgámról,totál belém van zúgva. De komolyan,ez már beteges!

- Luce!-lihegett, mint aki lefutotta a Maratont. Pedig csak egy emeletet kellett megmásznia. Persze ő nincs olyan jó kondiban, mint én, alias „Luce,a pusztító”.Daniel nevezett el így, mert annyiszor levertem már karatéban, hogy a közelmúltban elfelejtette számolni vereségei számát. Lor csak egy átlagos lány volt, átlagosan unalmas élettel. Csak semmi bunyó a legjobb haverral-aki talán több is, mint haver- és végképp semmi titkos -ügynökösdi. Komolyan,néha szívesen lennék a helyében. De aztán valahogy mégsem...-Gyere már le, az igazgatónő tök dühös rád!Valami Duncan Ackart nevű ürge keres.

- Ezért van kibukva a vén házisárkány?- pontosan tudta,hogy így hívom Mrs. Dunlevy -t és mikor „ki akart rúgni a hámból” , néha ő is használta az egyik általam alkotott becenevet. De ő olyan jó kislány, hogy ez tényleg ritkán fordult elő. Na ez meg a másik: ő így „vadul”.
Én nintendózok Daniellel a szobájában, vagy bunyózok vele. Esetleg lekapcsolok egy őrült emberrablót, aki úgy akarja megnyerni a szörfversenyt,hogy elszívja mások tehetségét. Igen,igen,azok a bizonyos különbségek,kérem szépen.

Persze nem akarok felvágni azzal,hogy hú a szüleim a legjobb ügynökök voltak-vagy legalábbis szerepeltek a top 5ben-, vagy hogy hú,én meg örököltem a tehetségüket. Én tényleg szeretnék normálisan élni,a családommal együtt, de ez sajnos már nem lehetséges. De ugyebár ismeritek a mondást,miszerint: ez van, ezt kell szeretni, vagy ha nem is,hát elviselni. És mivel tényleg nincs más választásom, kénytelen vagyok elviselni. Egyébként az életveszélyt leszámítva abszolút viselhető a meló. Még fizetnek is érte,ami nem elhanyagolandó szempont, még akkor sem, ha ez a fizetésnek csúfolt valami nem túl sok..

- Hát mondjuk. Az zavarja, hogy kicsit idős hozzád ez a férfi és...- na nee! Ez már kicsit tényleg sok.

- Jaj már! Duncan nem a hapsim.- sóhajtottam szem forgatva. Ez a nő mindig a legrosszabbra gondol. Na persze van annál rosszabb is, mint hogy egy 40 éves fickót a pasimnak néznek, de...most nem jut eszembe egy ilyen sem. Na jó,talán a szörfözés. Vagy a viharok. De akárki akármit mond, ez akkor is gáz. Persze Duncan nem rossz pasi, de azért...Daniel jobb. Sokkal. Persze ezt vele nem közölhetem-mármint Dannel-,mivel egyszer már kikosaraztam. Mondtam már,hogy nincs nálam szerencsétlenebb ember a földön? Ha igen, nem baj,ismétlés a tudás anyja, ugyebár...Szóval,mostanra már biztosan tisztában vagy vele, hogy mi is az a tulajdonság,amit a legjobban utálok magamban.

Mielőtt Lorelei tovább járathatta volna azt a hatalmas száját,feltápászkodtam az ágyról, átvágtam a rumlis szobán(Mrs. Dunlevy a minap jött be tombolva: „mikor raktok végre rendet, mihaszna kölykök?”!)és elindultam a lépcsősor felé. Mialatt csiga tempóban vonszoltam magam lefelé-ugyanis semmi kedvem nem volt kimenni ebben az ítéletidőben-, azon gondolkoztam, mi jót akarhat Duncan. Persze sejthettem,hogy a látogatásában nem lesz köszönet.

Amúgy említettem már,hogy megint tévedtem?

A „férfi látogató” személyét illetően mármint. Én ugyanis Danielre számítottam. Nem mintha olyan sűrűn merészkedett volna be az árvaházba, de mindegy. Egyszerűen megint rosszat súgott az én híres női megérzésem. Már nem is csodálkozom rajta.

Átugrottam az utolsó két lépcsőfokot és már ott is álltam az igazgatónő mellett, közben szélesen rávigyorogtam Duncan -re.

- Nem szeretném, ha ma sokáig csavarognál. Hatra itthon légy, különben egy hétig nem mehetsz sehová. Értve vagyok?- csattant fel az idős asszony. Nem ijedtem meg, már rég hozzászoktam a kiabálásához. Igazából még nem is hallottam soha senkivel kedvesen beszélni.

- Értettem.-morogtam és már akasztottam is le a kabátomat a fogasról. Vagy ezer kabát volt még, de gyakorlott öltözködő voltam, hamar megtaláltam a sajátomat a halomban.- Viszlát este.- tetettem még hozzá illemtudóan, mielőtt becsaptam magam mögött az ajtót. Hiába, belém lett nevelve a jó modor. Nem mintha annyira látszana,c sak akkor vagyok jól nevelt,mikor a banya a közelben van. És akkor is inkább gúnyosan, mint alázatosan, de neki annyira mindegy, hogy észre sem veszi az iróniát,amit olykor-olykor a hangomba csempészek.

Ahogy föleszméltem, rájöttem,hogy ismét esik az eső, a szél pedig kegyetlenebbül fúj, mint eddig bármikor. Fejemre húztam a pulcsim kapucniját,bár fél percen belül az is teljesen elázott. Ekkor jutott eszébe Duncan -nek,hogy fölém is tarthatná kicsit azt a nyamvadt fekete esernyőt. Okos fiú,tudtam eddig is. Helyén van az esze,közvetlenül a gyomra mellett, mint a pasiknak általában. Na jó,nem bántom, én bírom, de tényleg.

Mikor már kellő távolságra jutottunk az árvaháztól,kelletlenül megszólaltam.

- Na halljam. Mi van már megint?