Megfordultam és láttam, hogy Trent az öcsémet kézen fogva áll a kerítés előtt és elégedetten vigyorogva bámul ránk. Ian még mindig kicsit megszeppent képet vágott és elszántan kapaszkodott a „nagyfiú” mancsába. Georgie is felnézett és meggyötört tekintetét legjobb barátjára emelte.
- Tudtam én, hogy alakul itt valami- szólalt meg újra a fiú.
- Nincs semmi- feleltem ostobán és az öcsémhez fordultam- Mi a baj?- felé nyújtottam a kezemet, de tudtam, hogy semmi értelme.
Az ő világuk és a mi világunk között továbbra sem volt fizikai kapcsolat. Azt hittem, megrémítettem az előbbi kitörésemmel, azért volt olyan elkeseredett. A kisgyerekek sokszor nem értik, hogy miért kiabálnak az idősebbek. Ez a kisgyerek ráadásul halott volt... Hirtelen megint elszorult a szívem, ahogy arra a félénk arcára néztem, amin pedig olyan szép mosoly ragyogott fél órával azelőtt. A szemei sem csillogtak úgy, mint amikor vidám volt. Elfogott a bűntudat. Én okoztam a szomorúságát ennek az ártatlan kisfiúnak, pedig csupa örömet kellene nyújtanom neki, amíg még velem lehet. Fogalmam sem volt, mennyi időnk van együtt, hány nap, hét, vagy akár hónap, amíg képes leszek elfogadni, hogy igazából soha nem ismerhetem meg őt. Nem tudtam, meddig marad velem és semmilyen tervem nem volt, hogy mivel tehetném szebbé ezt a rövidke, mulandó szakaszát az életének. Ha egyáltalán nevezhetjük ezt életnek.
- Jack bácsi- motyogta sírós hangon és megdörzsölte a szemét. Kicsit megnyugtatott, hogy nem én ijesztettem rá, viszont aggódni kezdtem a bácsikám miatt, ami szintén nem egy kellemes dolog.
- Mi történt vele?- Georgie olyan hirtelen pattant fel, hogy kis híján feldöntött. Ezt ő is észre vette, ezért gyorsan felsegített a fűből. Az arcán döbbenet ült, ahogy valószínűleg az enyémen is.
- Azt... azt mondta...- nyöszörgött a kisfiú és segélykérően nézett Trentre, aki már egyáltalán nem tűnt olyan feldobottnak, mint egy perccel ezelőtt.
- Azt mondta, el fog menni.
- Hogy mi? Nem…nem lehet! Máris?- kimeresztett szemekkel bámultam előbb a két szellemre, aztán a mellettem álló fiúra. Persze tőle úgysem kaphattam választ a kérdéseimre, mivel ugyan olyan bizonytalanságban volt, mint én- De miért? És mikor?- forgott velem a világ, azt hittem, elvágódok a gyepen. A vacsorám hirtelen elindult felfelé a gyomromból és áldottam az eget, hogy legalább nem reggeliztem. Tudnom kellett volna, hogy elérkezik a nap, amikor el kell búcsúznunk Jack bácsitól, hiszen olyan rég meghalt már, de nem hittem volna, hogy ilyen hirtelen, minden előjel nélkül fog történni.
- Nem mondta, hogy miért, csak azt, hogy ma éjfélkor mennie kell. Egyszerűen csak el fog tűnni, mintha soha nem lett volna itt. Már most elkezdett halványulni, szóval többet nem jöhet ki a padlásról- nem igazán értettem az összefüggést a kettő között, de jelen pillanatban nem is láttam szükségét annak, hogy felfogjam.
- De miért?- csak ennyit bírtam kinyögni újra és újra, mintha teljes agyhalál lépett volna fel. Talán kicsit tényleg kikapcsolt az agyam.
- Találkoztam valakivel- az unokatestvérem hangja ütötte meg a fülemet. Az arcán kedves, kissé elnéző mosollyal közeledett a ház felől.