- Szóval azt mondod, hogy ez a ti különleges képességetek azon kívül, hogy tudtok a falakon keresztül közlekedni? Meg tudjátok mutatni az emberek emlékeit csak úgy? Ez bizarr- vélekedtem.
Az udvaron ültünk a legelő közelében. A nap már felkelt és jó szokása szerint forrón tűzött a fejünkre. Maddie még bent húzta a lóbőrt, Campbell pedig valahol félúton lehetett a farm felé. Még mindig nem adta fel a bicajozást, pedig állítólag már van jogsija. De mivel ezt ő mondta, ráadásul azzal a kijelentéssel együtt, hogy „de nem akarom szennyezni a környezetet, tudjátok”, nem igazán hiszünk neki. Fogalmam sincs, miért olyan fontos, hogy legyen jogosítványa. Nekem például meg sem fordult a fejemben, hogy a közeljövőben letegyem. Igaz lehet, hogy ez csak azért van így, mert képtelen lennék megjegyezni azt a sok bonyolult táblát.
- Csak a hozzátartozóink emlékeit- helyesbített Ian. Az arcán kedves mosoly bujkált, ahogy egy egyre távolodó kékes színű pillangót követett a tekintetével. A lepkét, amely az ég felé röppent, már alig lehetett megkülönböztetni a mennyei boltozat színétől, a kisfiú mégis nagyon jól tudta, merre száll, mert ő már járt ott. Ott, ahová mindenki tart egész életén át, nem csak ez az ártatlan kis pille. Mert mi más lenne az élet, mint egy hosszú utazás, aminek az égben van a végállomása? Hiszen valaminek történnie kell az élet végén. Ian tudja, mi az. Talán tudja.
- De mégis mi értelme van ennek a képességnek?- grimaszoltam egyet és a hasamra fordultam, hogy kényelmesen tudjam figyelni a lovakat. Egész nyáron kint szoktak lenni, csak az őszi-téli időszakban viszik be őket az istállóba éjszakára. Most is békésen legelésztek, a két fiatal négylábú vidáman nyerítve kergette egymást végig a friss füvön. A kerítésen, amivel szemben voltunk, egy feketerigó dalolt édesen, mint akinek semmi gondja nincs. A madaraknak nincs is gondjuk, csak talán az, hogy ha figyelmetlenek, elkapja őket egy macska… De ez az élet rendje. Ezt leszámítva tényleg nem lehet okuk panaszra: tudnak repülni, szép a hangjuk és az emberek ellátják őket télen minden -féle jóval. Csak remélni mertem, hogy nem ólálkodik a közelben egyetlen kóbor cica sem és nem vet véget a rigó csodás énekének. Minden olyan idillinek tűnt abban a pillanatban, még akkor is, ha éppen a múltamat taglaltuk, hogy azt akartam, örökké tartson.
Mivel tájékozottság híján nem kaphattam választ a kérdésemre, tovább faggatóztam. Ezúttal a mellettem ücsörgő fiúhoz fordultam őszinte érdeklődéssel.
- Miért akartad látni a múltamat?
- Kíváncsi voltam, ki is vagy- felelte mosolyogva Georgie. Csöppet sem zavartatta magát annak ellenére, hogy az imént tett egy hosszú és kimerítő utazást a fejemben. Az ő tekintete is a lepkére szegeződött, amely még mindig ide- oda lengedezett körülöttünk a levegőben, mintha táncot lejtene. Lejjebb ereszkedett, hogy szinte elértük volna, ha akarjuk, aztán megint felfelé indult. Amikor közelebb ért hozzánk, a fiú kinyújtotta a kezét és megpróbálta elkapni, de kicsúszott az ujjai közül.
- És sikerült választ kapnod?
- Talán- mondta, a szája jobb sarkában apró kis félmosoly bujkált, amit még soha nem láttam azelőtt. Gondolom az összefirkált fénykép járt az eszében és az a kínos szerelem-vallás az általános iskolai ballagáson. Azt hiszem, ezt sohasem mosom le magamról- Mondjuk úgy, hogy rosszabbra számítottam. De nem tűnsz rossz fejnek- a mosoly-kezdemény továbbra is ott derengett az arcán. Kedvessé és őszintévé tette az arckifejezését, még sosem láttam ilyennek. Persze, hogy nem, mert általában gúnyosan vagy dühösen szokott rám nézni, attól függ, milyen kedve van. Most viszont teljesen más volt. Valahogy olyan megnyerő. Csak ült ott és megint a lepkére tapasztotta a szemeit, ami leszállt elé egy magasra nőtt fűszálra, közben pedig olyan barátságos volt a tekintete, hogy alig ismertem rá. Hirtelen felemelte a kezét és vigyázva, nehogy árnyékot vessen az apró teremtményre, mutató és hüvelyk ujjai közé zárta törékeny szárnyait.
- Ne csináld!- kiáltottam rá, számomra is ismeretlen hangon és olyan hangerővel, hogy a csöndben bámészkodó Ian összerezzent, mint akit a legszebb álmából ébresztenek fel, aztán riadt szemeket meresztett rám és felszívódott.
- Miért?- Georgie is zavartnak tűnt és felém nyújtotta a jobb kezében ficánkoló pillangót.
- Megölöd, ha leszeded a szárnyáról a port!- feleltem kétségbeesetten és felé nyújtottam a kezemet. De a fiú finoman elkapta a baljával a csuklómat, a kitárt tenyerembe ejtette a lepkét és gyorsan összezárta helyettem az ujjaimat, a tenyerével lefedte az öklömet, hogy ne tudjam elereszteni.
- Nem akarom bántani- a félmosoly helyébe sugárzóan vidám kifejezés telepedett az arcára- Eszembe se jutott. Csak fogd meg. A kezedben van az élete- ezt már halkan, kicsit elkomorodva tette hozzá, éreztem, ahogy megremeg a keze- Azt teszel vele, amit csak akarsz. A tiéd. Ajándék- megint mosolygott és levette a balját az összezárt ujjaimról. Döbbenten meredtem rá. Egy életet ajándékozott nekem. Értettem, hogy miért tette, hirtelen felfogtam, hogy mi a szándéka vele. Tudtam, hogy beszélni fog arról, amiről eddig csak Campbelltől és Maddie -től hallottam.
- Azt hiszem, először nevet adok neki- vigyorodtam el lelkesen- Mert ha van neve, akkor már különbözik a többi pillangótól. Akkor mindig megismerem majd, ha látom és te fogsz róla eszembe jutni. Eddig nem hittem, hogy akarni fogom, hogy bármiről is eszembe juss- rájöttem, hogy jobb az őszinteség, ha meg akarom őt ismerni- De most sokkal rendesebb vagy velem, mint eddig- nem vártam választ, nem is kaptam, így folytattam- Faith -nek fogom hívni.
- Faith? Mint bizalom?
- Igen. Azért, mert az elmúlt napokban annyi mindent tettél, ami miatt kezdek megbízni benned. És szeretném, ha mostantól tényleg bízhatnék benned és nem kellene attól tartanom, hogy mikor löksz bele a tóba, mint a múlt héten.
- Jogos- nevetett fel- Megígérem, hogy többet nem fordul elő.
- Köszi- én is vele kacagtam- Most pedig szabadon engedem. Egy élet van a kezemben, ahogy te is mondtad. És nem akarom elvesztegetni ezt az életet- szétnyitottam az ujjaimat, a kék lepke pedig kitárta a szárnyait és eltűnt a távolban.
- Ez volt a legjobb, amit tehettél vele. Hogy visszaadtad a szabadságát és az életét. Én elvettem egy életet, de már soha nem adhatom vissza. El sem tudod képzelni, milyen így létezni. Még akkor is, ha nem direkt csináltam. Attól még Trent nem jön vissza...- a tenyerébe temette az arcát. Nem sírt ugyan, de egész testében remegett a felindulástól. Tudatosult bennem, hogy igazából most beszélt erről először és kicsit megrémültem attól a hatalmas bűntudattól, ami áradt a szavaiból. Felültem és mellé telepedtem. Esetlenül átöleltem a vállát, de nem tudtam megszólalni. Egy részem együtt szenvedett vele, hiszen én is nemrég vesztettem el valakit, viszont a másik felem képtelen volt felfogni annak a súlyát, ami vele történt. Ez olyan fájdalmat keltett bennem, amit nem tudtam hová tenni.
- Valaki engem keres?- hallottam meg hirtelen Trent hangját közvetlenül a hátam mögül- Megzavartam valamit?