Másnap reggel ismét a nappal együtt keltem, pedig Konrad nem kukorékolt és nem is akartam tíz előtt felébredni. Valami mégis felvert az álmomból. Úgy éreztem, mintha valami hiányozna belőlem és mintha fejbe kólintottak volna egy szeneslapáttal. Furcsa, nyugtalanító, ugyanakkor valahogy kellemesen borzongató érzés volt, nem tudnám elmagyarázni. Annyit minden esetre biztosan tudtam, hogy a padláshoz van valami köze. Önmagam szürke árnyékának éreztem magam, miközben lomhán belebújtam az első kezembe akadó pólóba és a farmer halásznadrágomba. Halkan kiosontam a házból. Ahogy megkerültem az épületet, kicsit távolabb megpillantottam az épülő házunkat. A falak már álltak, a tetőnek viszont még csak a szerkezete látszott. Elgondolkoztam egy pillanatra, hogy vajon melyik részletben segítettek a fiúk pár napja. A fekvése alapján pont kelet felé nézett. Magamban eldöntöttem, hogy az a szoba lesz az enyém, ahonnan a legjobban lehet látni a napfelkeltét.
Megérkeztem a korhadt lépcsőkhöz, fentről halk duruzsolás, beszéd tompa hangja hallatszott. Ki lehet itt ilyen korán? Felcaplattam a poros fokokon- egyszer le kéne már őket söpörni- és vigyázva, nehogy megnyikorduljon, kinyitottam az ajtót.
Bent megdöbbentő látvány fogadott. A helyiség közepén Ian feküd a föld felett lebegve csukott szemmel. A szokásos oszlopának támaszkodva Georgie ült és meredt szemekkel nézte az elé táruló látványt. Megtorpantam az ajtóban és onnan figyeltem, mi történik. Az öcsém körül éles képek rajzolódtak ki, mintha az a halvány fény, ami körül vette, egy diavetítő lámpája lenne. A kép éppen egy két copfba fogott hajú kislányt mutatott. A földön ült, valószínűleg nem egy házban, mert sötét égbolt borult fölé, amelyen temérdek csillag ragyogott. Zöld szeméből hatalmas krokodilkönnyek potyogtak a fűbe, mintha harmatcseppek lettek volna.
- Campbell!- nyafogta cérnavékony hangján- Rossz ötlet volt. Nem kellett volna megszökni. Haza akarok menni!
Csak ekkor vettem észre a mellette a gyepen térdelő, éppen tüzet rakó hosszú hajú, kissé lányos fiút, aki egyértelműen a nyolcéves Campbell volt. De akkor...az a lány...én vagyok. Leesett állal néztem a hatéves kori önmagamat, aki vörös szemmel meredt az éledő tűzre.
- Ne félj, Jill, majd én vigyázok rád. Maddie megbánja még, hogy gonosz volt velünk- tekintete és a hangja is elszánt volt, a tűz fényében csak úgy villogtak az arcán a szeplők.
Halványan derengeni kezdett, hogy mi is történt annak idején. Campbell -lel „világgá mentünk”, amikor az unokanővérem megint nem engedett fel a padlásra és annyira megsértődtünk rá, hogy elszöktünk az erdőbe. Nem sokáig tartott, csak egy éjszakát töltöttünk kint, aztán megéheztünk és szépen hazasétáltunk. A képen is éppen ez volt látható.
Egy pillanatra sötét lett, csupán Ian fénye derengett, aztán váltott a „vetítő” és megláttam, amint a tizenkét éves önmagam az ágyán ül és egy rongyosra hajtogatott fényképre firkál valamit. Emlékszem, azt a képet mindenki elől elrejtve tartottam egy gyufásdobozba gyömöszölve az ágyam alatt és csak akkor vettem elő, amikor nem volt otthon senki, de még így is attól tartottam, hogy anyáék meglátják. A szívem minden egyes alkalommal úgy kalimpált, hogy azt hittem, szerelmes vagyok. Pedig csak féltem, hogy lelepleződik a titkom. Olyan volt, mintha egy láthatatlan kamera ráközelítene a fotóra és tisztán kirajzolódott egy fiú mosolygós arca, aki egy mára már elfeledett osztálykiránduláson átkarolja Bess- azóta is az egyik legjobb barátnőm- és az én vállamat. A háttérben egy kunyhó látszik. Az a kunyhó, ahol elcsattant életem első csókja, egy üvegezésnek köszönhetően, ami oda vezetett, hogy belezúgtam az osztály egyik „menő csávójába”, Ellen Nikolsonba. Ő volt az a tipikus mindenki barátja, aki az összes lánnyal jóban van és mindenkivel kedves. A lányok kilencven százaléka bele volt esve, de persze őt egyáltalán nem érdekelte. A közös képet is csak egy újabb baráti gesztusnak tekintette, viszont Bess és én úgy őriztük, mint egy kincset. A piros filcemmel éppen átrajzoltam a szívecskét, ami összekötötte az ő fejét az enyémmel. A másik firkáért kicsit szégyelltem magam, de azt is alaposan megvastagítottam. A barátnőm széles mosolyát egy vaskos vonalakból álló X takarta el. Elgondolkozva szemléltem a végeredményt és végül a hátuljára írtam a lehető legszebb betűimmel, hogy J+E örökké. Még nyomtam egy nagy puszit Ellen arcára, aztán ismét apróra hajtogattam a fényképet és begyűrtem a gyufásdobozba.
- Holnap találkozunk- vigyorogtam rá és becsúsztattam az ágy alá.
Ismét sötétség telepedett a padlásra, én pedig kissé szédelegve ültem le az ajtó mellé. Fogalmam sem volt, mi is történik, ráadásul egyre gyengébbnek éreztem magam. Időm sem volt kényelmesen elhelyezkedni, máris jött a következő emlékem- mert biztos voltam benne, hogy ezek az emlékeim. Csak azt nem tudtam, hogy kerültek ide.
- Ellen! Valamit el kell mondanom- az általános iskolai egyenruhámban feszítettem, kezemben kismillió virágcsokor foglalt helyet, szinte alig tudtam őket megtartani. A szemfestékemet lemosták a könnyeim, az arcomon két feketés csík éktelenkedett. A hajamat szétfújta a kíméletlenül tomboló szél, néhány szálat a szájfényes ajkaimra tapasztott. Dühös voltam, amiért az igazgatóság elrendelte, hogy ballagási ünnepséget csak az udvaron lehet tartani. Ellen biztos hülyének néz a bőgéstől szétfolyt sminkemben, amibe hajszálat ragadnak...
- Ha arra gondolsz, milyen rémes ötlet volt idekint tartani a ballagást, egyetértek- mosolygott kedvesen és újabb könnycsepp gördült le az arcomon. Itt kell hagynom őt is és a egész osztályt. Halovány nevetést erőltettem magamra.
- Tényleg elég hülyeség. De nem ezt akartam...Figyelj, tudom, hogy valószínűleg soha többé nem találkozunk, mert az ország másik felében fogsz gimibe járni. Szóval csak ezért merem bevallani neked, hogy- együtt ugrándozott a mellkasomban a szívem a több, mint három évvel ezelőtti énem szívével- hatodik óta szerelmes vagyok beléd.
Tudtam, hogy mi fog következni. A ballagás óta számtalanszor eszembe jutottak ezek a percek, mint egy gyerekes tett fájdalmas következményei. Az öltönyös fiú nevetni kezdett, de még csak nem is gúnyosan, hanem olyan barátságosan, mintha csak vicceket mesélnénk egymásnak.
- Jaj, Julie. Ne haragudj rám, de én csak barátként szeretlek. Tudod, egy időben te is tetszettél nekem, de azóta felnőttem. Emlékszel a csókunkra, gondolom. Akkor azt hittem, szerelmes vagyok. De az csak egy csók volt, Julie, csak egy játék. Most Aimee -vel járok.
A kép ugrott egyet és megpillantottam a szobámat, az ágyamon pedig magamat. Még mindig az ünneplőmben voltam, a csokraim a földön hevertek a fénykép darabkáival együtt. Akár milyen kis cafatokra is téptem, még mindig látszott a piros filctoll nyoma és Ellen idegesítően vigyorgott rám az egyik darabról. Hason fekve zokogtam, fejemet a párnámba fúrtam, hogy ne halljam anyáék aggodalmas hangját az ajtó mögül. Senki sem akartam látni, soha többé nem akartam szerelmes lenni. Ekkor törték össze először a szívemet.
Amíg a már megszokott sötétség elborította a helyiséget, éreztem, hogy megrémülök. Eddig teljesen megfeledkeztem Georgie -ról, aki mindezt végignézte. Mit gondolhat most rólam? Mekkora egy barom voltam pár éve! Sőt, pár hónapja is... Nem akartam, hogy lássa az életemet, nem akartam, hogy gyerekesnek higgyen és totális idiótának nézzen.
Justin szőke, kék szemű, tipikus szépfiú volt. Nem is értem, hogy sikerült megcsípnem. Az Ian -t körülvevő térben éppen a puha, tengerparti homokban sétáltunk mezítláb, egy szál fürdőruhában.
- Szóval?- szegezte nekem a kérdést esetlenül. Fogadni mertem volna, hogy neki sem volt azelőtt „komoly kapcsolata”. Hiába, csak tizennégy évesek voltunk, telesen amatőrök... Azon a nyáron két hetet töltöttünk a tengerparton, ahol igyekeztem kiheverni az Ellen által okozott fájdalmat. És ahol egy csapásra szerelmes lettem a nem-csak-jóképű-de-jófej-is Justinba.
- Hát...én..- értelmes tekintetemnél csak a szövegem volt menőbb...- Még soha nem jártam senkivel- nyögtem ki végül, magamban pedig hozzátettem, hogy az én szívem különben is örökre másé marad.
- Én sem- vont vállat vigyorogva.
Az ezt követő romantikus filmekbe illő csók után már arra sem emlékeztem, hogy volt valaha egy osztálytársam, akit Ellennek hívtak..
A padlás sejtelmes fénybe borult, ezúttal várni kellett a következő kis jelenetre. Mint amikor lefagy a számítógép... Elég furcsa volt figyelni, ahogy a halott öcsémből bukkannak elő az emlékeim, amiket az a srác néz úgy, mint aki egy adag popcornnal a kezében a moziban ül, akivel pár napja még ki nem állhattuk egymást. Persze arról fogalmam sem volt, hogy jelen pillanatban milyen viszonyban vagyunk. Talán az utálatnál kicsit jobb volt a helyzet. Figyelembe véve, hogy megmentett egy esetleges késeléstől- erre a gondolatra kirázott a hideg-, előtte pedig az egyik kedvenc számomra lassúztunk, lehet, hogy a kedvelem szót is alkalmazhatnám. De nem, az még egy kicsit erős lenne, főleg, ha a legutóbbi dühös szóváltásunkra gondolok.
- Nem bánok semmit, ami ez alatt a két év alatt történt- a saját hangom volt, ami visszarántott a töprengésemből. Bess -sel ültünk a parkban, lábainkon fel volt tűrve a farmer, hogy a tavaszi nap kicsit megbarnítsa őket.
- Ne mondd, hogy nem esett szarul- grimaszolt Bess és a táskájába dobta a papírzsepis csomagot. Bizonyára rájött, hogy nem fogom telesírni a vállát. Persze, mert azt már otthon megtettem a kispárnámmal.
- Hát gondolhatod...De nem vagyok már kislány, nem fogok bosszút állni meg semmi ilyesmi. Különben is, békésen váltunk el- alig fél éve történt mindez, de így visszanézve elég nagy hülyeséget mondtam. Mintha házasok lettünk volna Justinnal, vagy mi. Úgy beszéltem, mint egy tapasztalt öregasszony.
- Tudod mikor hagytam volna ennyiben a dolgot. Minimum kiherélném a mocskot- adott hangot haragjának barátnőm és a kezével olyan mozdulatot tett, mint aki éppen összeroppantja Justin említett testrészét.
- Igazából nem csalt meg- hitegettem őt is és magamat is- Csak megtetszett neki egy másik lány. Amúgy is elhidegültünk az utóbbi időben. És várható is volt, hogy szakít, hiszen nézz már rá! Számítottam rá, hogy előbb utóbb feltűnik a többi csajnak is. És ha egy pasit szinte szétszednek a lányok, természetes, hogy nem ragad le a nyaraláson összeszedett barátnőjénél.
- Több mint két évig mégis leragadt nálad.
- Jó, hát ez van. Biztos most jött rá, hogy mekkora lúzer vagyok azokhoz képest, akikkel nap mint nap találkozik a menő gimijében- erre a gondolatra elsírtam magam, Bess pedig készségesen kotorászta elő a zsebkendőket.
Az utolsó jelenetet nem kell részleteznem, ugyanis az a reggel elevenedett meg a padlástérben, ami oda vezetett, hogy Woodstock -ba jöttem...A fájdalom kegyetlenül eluralkodott rajtam, ahogy újra végignéztem a kórházi szobán, ahol anyu feküdt, szinte az orromban éreztem azt az utálatos szagot, ami az egész épületben terjeng. Láttam, ahogy a szüleim nyakába borulok és hisztérikusan zokogva kapaszkodom apu nyakába. A szomorúság, a szívemet tépő bánat hatalmába kerített, pont mint aznap reggel, amikor apám telefonon közölte a szörnyű hírt. Mintha egy hatalmas sziklát ejtettek volna a lelkemre. Akaratlanul is felkiáltottam, mire a szoba kivilágosodott és a két fiú rám szegezte a tekintetét. Elsőnek Ian vidán hangját hallottam meg.
- Szia Julie! Láttad már a múltat?