Ahogy átléptük a White Horse Saloon küszöbét- előtte nem túl elegánsan be kellett löknünk a western stílusú lengőajtót, de ezt Campbell szerencsére elintézte- megértettem, mire gondolt Maddie, amikor azt mondta, régimódi bál lesz. A kocsma semmiben sem hasonlított az általános hétköznapi önmagához. Nem, nem vagyok visssza járó vendég, csak egyszer, régen fogadtunk, hogy be merek e menni és kérni egy sört. Megtettem, mire a vendégek is, meg a csapos is jól kiröhögtek. Nem csodálom, lehettem kb. kilenc éves... Így visszagondolva elég nagy marhaság volt, egy dollárt nyertem vele.
A lényeg, hogy a hely teljesen átalakult a bál tiszteletére: a plafon korhadozó gerendáiról színes lampionok és krepp papírból kivágott csíkok lógtak le, a hangulatvilágítás lilás kékbe borította az egész termet. Az egyszerű, lakkozatlan padlót most fekete gumiborítás fedte, gondolom azért, hogy egyenletes talajon lehessen táncolni. A szintén elég puritán, egyszerű fa asztalok a falhoz voltak tolva és meg voltak rakva minden -féle gusztusos ételekkel, amikre páran már le is csaptak. A pultnál a régi csapos-kicsit öregebb volt, mint mikor utoljára láttam- állt, elég rendesen kicsípte magát, de az elmaradhatatlan cowboy stílust is muszáj volt belecsempésznie az öltözékébe: egy hatalmas cowboy kalap csücsült a fején, ami sehogy sem illett az öltönyéhez. A szájából egy pipa lógott ki és nagy vigyorral a képén töltögette az italokat a poharakba.
Persze zene is volt, méghozzá a nyolcvanas- kilencvenes évek slágerei, amik közül néhányat én is ismertem és különben is közel állt hozzám ez a stílus, ezért örömmel vetettem magam a táncolók közé, Maddie -t is magammal rángatva. A fiúk egy darabig csak ácsorogtak zavartan az ajtóban, de amint meglátták a sütis asztalt, egyből beindultak és rávetették magukat a muffinokra és hatlaposokra.
Épp egy pörgős szám ment, így nekiálltunk össze-vissza urgálni és rázni a hajunkat, mint az őrültek és, bár nem ismertük a szöveget, nagy hangerővel énekeltük együtt az énekessel. Maddie szinte sugárzott, üvöltött és nevetett, pörgött és ugrált és annyira, de annyira felszabadult volt, hogy kicsit irigyeltem. Én valahogy nem tudtam teljesen elengedni magam, ha arra gondoltam, hogy Ian otthon ül anyuék vendégszobájában az ágyuk mellett és azt figyeli, ahogy apu egy újabb krimibe temetkezik, anyu meg azt a nyálas szappanoperát bámulja, ami már az én gyerekkoromban is ment. És közben nem tudják, hogy a fiuk őket nézi és szenved, amiért engem választott az egyikük helyett. Úgy éreztem, hogy az én hibám, hogy anyám nem találkozhat vele. Ha nem én lennék, aki láthatja, talán a szüleimnek is könnyebb lenne. A fenébe! Hát miért nem volt ott senki, hogy megmondja ennek a kisgyereknek, kinek van rá a legnagyobb szüksége? Miért nem szólt neki senki, hogy én még valahogy csak túlélem, hogy elveszítettem? De anyát látni napról napra rosszabb állapotban talán még rosszabb, mint ha sosem találkoztam volna Ian -nel.

Az utca kihalt volt, biztos mindenki bent mulatott a kocsmában. Az épület előtt állt egy régi pad, arra telepedtem le és mélyeket lélegeztem. Mi volt ez az egész? Mi történt Geor...

- Juliett James?- oldalra kaptam a fejem és észre vettem, hogy ül mellettem valaki. Vajon mikor érkezett? Az utca halványan világító lámpájánál nehézkesen ugyan, de szemügyre vettem az arcát. Nagydarab, pufók arcú, korom beli fiú volt, XXL es méretű öltönyben- Rég láttalak, kisanyám. Jó csaj lettél, meg kell hagyni.

- Johnny? Johnny a...disznóképű?- grimaszoltam, mikor rájöttem, hogy ő viszont semmit sem változott, maximum annyiban, hogy borostát növesztett. Nem állt jól neki...A gyér fényben is tisztán látszott, hogy még mindig ugyan olyan malacrózsaszín a képe, mint gyerekkorunkban.

- Úgy bizony- vigyorgott rám, mintha nem is érdekelné, hogy a gúnynevén szólítottam, és ezzel betekintést engedett a fogszabályzójába ragadt kajadarabokra. Brr.

- Aha...jó- közöltem a poros földdel, mert jobb nem jutott az eszembe. Fogalmam sem volt róla, hogy mit lehet ilyenkor mondani. Ráadásul zsongott a fejem az elmúlt öt perc eseményeitől, na meg a véletlen-pezsgőtől. Egyre csak Georgie -n járt az agyam és azon a nem-utáljuk-egymást-érzésen, ami a hatalmába kerített, mikor vele táncoltam. Rájöttem, hogy nem akarom őt utálni, tényleg nem. Szeretném, ha barátok lennénk, ha nem üvöltenénk le egymás fejét minden -fél apró cseprő dolgokon.
Úgy tűnt, nem is kell semmit mondanom, mert eközben Johnny, legalábbis én így tippeltem, elmesélte az egész eddigi életét.

- De te, kislány, fantasztikusan nézel ki- fejezte be a mondókáját, amire egyáltalán nem figyeltem. És továbbra sem érdekelt volna a mondanivalója, ha nem tette volna azt, amit. Mert átölelte a vállamat és egy puszit nyomott az arcomra. Aztán azt mondta – Nincs kedved szórakozni velem?

- Szórakozni?- kérdeztem vissza és próbáltam a sörszagú arcától minél jobban eltávolítani az enyémet, közben pedig a mancsát igyekeztem levakarni a vállamról- Hogyhogy szórakozni?

- Hát tudoood- röhögött idétlenül és megpróbálta a kezeit lejjebb csúsztatni.

- Hagyjál- szóltam rá dühösen és ellöktem magamtól.

- Ugyan Julie. Azt kell tenned, amit én akarok- nevetgélt- Az apámé ez a hely, nem tudtad?

- És akkor mi van te kis hülye? Attól még nem kötelességem „szórakozni” veled- formáltam idézőjelet az ujjaimból és felpattantam a padról.

- Akkor is azt teszed, amit mondok- üvöltött rám váratlanul, amitől összerezzentem és megpróbáltam berohanni a kocsmába, de elkapott és elkezdett fogdosni. A szívem a kétszeresére gyorsult, képtelen voltam gondolkozni. Iszonyú rémület lett úrrá rajtam. Hogyan rázzam le magamról?

- Eressz el!

- Nem hallottad, mit mondott?- egy másik, ismerős hang ütötte meg a fülemet. Fél szemmel megláttam Campbellt és az ajtón épp kirontó Maddie -t, aki kishíhán szétszaggatta a ruháját, ami beakat a szálkás fába. De nem törődött vele túlzottan- Hagyd békén!

- Kopj le, Campbell. Ez nem a te ügyed- vetette oda Johnny és továbbra is erősen szorított, ráadásul valami hideg nyomódott a nyakamhoz.

- Kés van nála!- kiáltott döbbenten az unokanővérem, mire én bátran..nekiálltam bőgni. Bevillant a kép, amint ez az idióta, társadalom által kiutasított fiú elvágja a torkomat és a túlvilági életem további részét Ian- nel együtt a padláson fogom tengetni.

- Mi ütött beléd?- a hangom hisztérikusan csengett, de nem érdekelt. Tudni akartam, mit követtem el ellene és persze időt akartam nyerni, hogy még egy utolsót lélegezhessek, utoljára érezhessem az enyhe nyár esti szellőt a hajamon, vagy bármi ilyesmit, amit halottként az ember nehezen tenne meg. Vajon nekem is fájni fog, mint Trentnek? Vajon lesz fény az alagút végén?A választ azonban nem tudtam meg, mert a következő pillanatban enyhült a rideg kéz szorítása és a kést is mintha a föld nyelte volna el. Észre vettem, hogy a srác a földön hever kiterülve, mint egy vágásra készülő malac...

- Ez a hely...a családomé- zihálta mellettem Georgie felemelt ököllel, aki szinte a semmiből tűnt elő, de a legjobbkor, ma már másodszor- Jól vagy?- lépett közelebb hozzám.

- Öö..- más nem jutott eszembe tekintve, hogy az imént derült ki, hogy a nyakamat tapogató pasié a kocsma, ahová nem akart eljönni, illetve amit az a fiú is a sajátjának mondott, akit az imént a földre küldött...És az is közrejátszott, hogy éppen engem vizsgálgatott elég intenzíven, ami zavarba hozott- Aha, igen- nyögtem ki végül, mint valami hülye- Én... köszi srácok- na most már biztos, hogy az agyam sérült valamilyen csoda folytán, mert nem bírtam normálisan beszélni. Ha ez még nem lett volna elég, intelligens sírógörcsben törtem ki...