- Ha kislány lett volna, Amandának nevezzük el, ha fiú, Ian -nek – anya üveges tekintettel meredt a konyhaasztalon heverő fényképekre, amik őt ábrázolták gömbölyödő pocakkal. És ott volt az a kis ultrahang kép, amin csak pár folt látszott, de a szüleim szerint az a kistestvérem pár foltja volt... Ez volt az egyetlen emléke a gyerekéről. Csak Rose néni, Maddie, anyu és én voltunk a konyhában, apu elment a fiúkkal megnézni az építkezést. El is csodálkoztam, milyen lelkes volt Georgie, amikor felajánlotta neki, hogy esetleg besegíthetnek a munkásoknak. Négyen ültük körül az asztalt, de senki nem szólt semmit. Nekem kellett megtörnöm a kínos és fájdalmas csendet, ami falként vett körül minket.
- Szerintem fiú lett volna- szólaltam meg halkan és a mellettem ácsorgó, haloványan derengő öcsémre sandítottam. Mosolyogva nézte anyát és érdeklődve szemlélte a fotókat, amik igazából róla készültek. Nem látszott letörtnek, annak ellenére, hogy nem tudott hozzá szólni. Tudtam is, hogy miért.
Pár órával azelőtt még mindig az udvaron ültünk, mikor megjelent Ian a pázsit közepén, hatalmas vigyorral az arcán.
- Találkoztam a szüleinkkel- örvendezett.
- Mi? Beszéltél velük?- meredtem rá döbbenten.
- Nem, dehogy! Tudod, hogy nem lehet. De láttam őket. Láttam őket Julie!
- Ó ez..szuper- mosolyogtam rá bizonytalanul- Azt tudom, hogy nem láthatnak téged. De miért?
- Az a bácsi...a kapuban...
- Szent Péter?- próbáltam kisegíteni, bár elég hülyén éreztem magam. Könyörgöm. Szent Péter? Egy bácsi a kapuban? Mindez még most is olyan nagy őrültségnek tűnt, olyan felfoghatatlannak és furcsának..
- Igen, ő. Azt mondta, hogy csak egy valaki láthat engem azok közül, akiknek nehéz...fel izélni- ez gondolom nála a feldolgozni -t jelentette- a dolgot és hogy választanom kell. És én téged választottalak, mert mindig olyan viccesen beszéltél hozzám, mikor anya pocakjában voltam és szerettelek volna látni és megismerni és játszani akartam veled minden -félét. De anyáékat is láthatom, csak nem beszélhetek velük és ők nem láthatnak engem- ennyivel lezárta a dolgot, mintha nem is fája neki, hogy soha nem léphet kapcsolatba a szüleivel. Eltűnődtem, hogy az ő helyében én vajon kit választottam volna...
- Nem tudhatod, kicsim- mosolygott anyu. Valahogy olyan kötekedőnek tűnt, nem is tudom...egy kicsit mintha ki akart volna oktatni. Nem éreztem jól magam a társaságában.
- Jó, csak egy megérzés volt- motyogtam és felálltam az asztaltól.

- Biztos, hogy nem jössz velünk?- hajolt ki az anyósülés ablakán még egyszer és remélhetőleg utoljára Maddie. A kérdést Georgie -hoz intézte, aki a motorján ült szmokingban és elég ideges arckifejezéssel forgatta a kezében a bukósisakját. Látszott rajta, hogy nem is igazán a bál gondolata feszélyezi, hanem az, hogy ilyen maskarába kellett bújnia.
- Sokkal kényelmesebb lenne és jobban is szórakoznánk, ha velünk tartanál- érvelt Campbell is, miközben az ablakot tekergette le-föl, amivel az idegeimre ment, mert a kis kar eszméletlenül nyikorgott, ráadásul kiengedte az alig működő légkondiból származó kellemes hűvösséget. Nem értettem, miért kell egyáltalán ezen vitázni. Úgyis mögöttünk jött volna a városig, az meg negyed óra. Nem mindegy?
- Á, nem, kösz. Majd ott találkozunk- forgatta a szemét a fiú és végre elszánva magát a fejére húzta a sisakot. Még egyszer megráncigálta magán a nadrágot, mint aki legszívesebben letépné magáról, aztán kiadta a parancsot- Menjünk már - most az egyszer egyetértettem vele.
Rose néni elfordította a slusszkulcsot és a gázra lépett. Intettem egyet anyáéknak és a mellettünk nevető öcsémnek- akit persze nem láttak-, aztán Campbell felé fordultam, aki még mindig élvezettel csavargatta az ablak lehúzóját.
- Miért csinálod ezt?- vontam fel mindkét szemöldökömet idegesen és lesimítottam a szoknyámat. Az igazság az, hogy eléggé izgatott voltam. Életem első báljára készültem a legjobb barátaimmal- és egy darab Georgie -val...
- Hogy idegesítselek- vigyorgott szélesen a kérdezett, de mikor gyilkos pillantásom találkozott az ő nevető szemeivel, levette a mancsát a műanyag karról és az ölébe tette. Úgy nézett ki, mint egy kisiskolás, aki jó gyereknek akar látszani.
- Köszönöm- sóhajtottam megkönnyebbülten és szemügyre vettem az unokanővéremet, már amennyire a hátsó ülésről látni lehetett. Mondhatnánk úgy is, hogy szemrevételeztem a szoknyájának bal csücskét, a bal térdét, a bal fülét és a mögötte kunkorodó begöndörített szőke fürtöket. Szabad szemmel ugyanis csak ennyit láttam belőle, de ahogy belenéztem a szélvédő felett lógó visszapillantó tükörbe- aminek volt egy repedés a tetején- az arca is láthatóvá vált. Elismerően figyeltem a szépen kifestett szemeit, ahogy az ablakon bámul velük kifelé. Egészen máshol járt, talán éppen az apjára gondolt, aki egyre halványult már ott fent a padláson. Talán az emlékei is halványultak már, hiszen Jack bácsi olyan régóta halott volt... vagy esetleg kezdte végre elengedni. Itt volt az ideje, de éreztem, hogy nagyon nehéz lehet számára, úgymond újra elveszíteni, hiszen olyan sokáig vele volt még a halála után is.
- Ne aggódj, nagyon jól áll a ruhád- hallottam egy hangot közvetlenül az arcom mellett. Gracie ücsörgött köztem és a barátja között, aki csak mosolygott, de nem szólt semmit. Én sem beszélhettem, ha nem akartam, hogy a nagynéném tiszta lököttnek nézzen. De nem is kellett szólnom semmit, minden rá volt írva az arcomra- Csak gondoltam azért igazgatod annyit, mert ezen aggodalmaskodsz. De ne félj, eszméletlenül jól nézel ki.
- Köszi- tátogtam és azon reménykedtem, hogy Rose néni nem néz bele a tükörbe.
Egyébként tényleg elég jól nézett ki a ruhám. Egy nappal korábban bementünk a városba, hogy kölcsönözzünk valami szépet a bálra. A fiúkkal együtt mentünk, apu vitt el minket. Hiába, nem csak nekünk nem volt alkalomhozz illő cuccunk. Ahogy beléptem az üzletbe, egyből kiszúrtam magamnak azt a ruhát, amiben most Maddie feszített- egy vörös, térdig érő egybe részes volt, nyakba köthető pánttal és szép, nem túl kivágott dekoltázzsal. Pont nekem való, egyszerű és visszafogott darab volt. Fel is próbáltam...volna, de sehogy se akart rám feljönni. Nem vagyok valami nagydarab, viszont ezt a ruhát nem rám szabták. Maddie sehogy se talált magának semmi kedvére valót, szóval felajánlottam neki. Ő tipikus S- es méret, bármi jól áll neki. Az ő problémáját legalább megoldottuk és kiderült, hogy ő is pont azt a ruhát nézte ki, úgyhogy nagy volt az öröm. A fiúk is gyorsan lerendezték a szmoking -ügyet, így már csak én maradtam egy szál pólóban és rövidnadrágban a bolt közepén ácsorogva. Sürgettek is rendesen, mert mindenképpen meg akartak nézni valami meccset... Végül meglepő módon Georgie mentette meg az „életemet” azzal, hogy egy „ez tök jó” felkiáltással- ami mindenkit meglepett, senki se gondolta, hogyért az ilyesmihez- leakasztott egy barack színű, pánt nélküli ruhát, ami térd alatt pár centivel végződött. Tényleg nagyon szép volt. Felpróbáltam- és mintha rám öntötték volna. Így mindenki boldog volt, főleg a fiúk, mert idően hazaértünk a meccsre...
- De mit keresel itt?- nagyon nehéz lehetett a számról olvasni, mert egy darabig a homlokát ráncolva bámult, viszont sikerült következtetnie.
- Gondoltam megleslek titeket. Nyugi, nem maradok sokáig. Csak kíváncsi voltam- mosolygott Gracie- ennyi az egész.
- Pedig olyan jó lenne, ha maradnál- meresztett rá kutya szemeket Campbell. Suttogott, de alig lehetett hallani, mert az unokatesóm nagy vidáman bekapcsolta a rádiót, hogy mentse a helyzetet.
- El lesztek ti nélkülem is. Érezd jól magad- a tekintete ellágyult és olyan szeretettel nézett a barátjára, hogy összeszorult a szívem. Vajon összeházasodtak volna, ha nem hal meg? Tudom, hogy hülyeség, de el sem tudtam képzelni, hogy valaha is szétmenjenek- Ti is, csajok- ezzel eltűnt, magunkra hagyva Rose nénivel, a rádióból vonyító Britney- vel és a város fényeivel, amik abban a pillanatban tűntek fel a szemünk előtt.