|
17.fejezet
Másnap iszonyú fáradt voltam, mikor délben kikászálódtam az ágyból. Úgy tűnt, nincs senki rajtam kívül a házban. Hová tűnhettek ezek? Nyújtózkodva, nyakat ropogtatva másztam ki a szobámból, hogy utánanézzek a dolognak. Körülnéztem a konyhában és megláttam egy cetlit az asztalon: „Juliett! A tegnapi eseményeket figyelembe véve igazán nem akartunk felébreszteni téged. A szüleidért mentünk a reptérre, egy óra körül érünk haza. Légy szíves, ne okozz semmi galibát, amíg visszajövünk és etesd meg Konradot! Rose néni”
Jé tényleg! El is felejtettem, hogy aznap érkeznek a szüleim. A fenébe! A homlokomra csaptam és visszarohantam a vendégszobába, egy pillanat alatt kiröppent az álom a szememből. Főleg azután, hogy egy kanyarban majdnem elcsúsztam a járólapon és csak azzal tudtam megmenteni magam a katasztrófától, hogy lementem majdnem- spárgába. Végignéztem a helyiségben: ruha- hegyek mindenütt, koszos zoknik és alsóneműk az ágy alatt, a szemét kifolyóban az asztal alatti kukából és ha ez még nem lett volna elég...egy csirke kapirgált az ágyamon. Zavaros? De még engem mennyire megdöbbentett! Az előbb még nem volt ott! Hogy juthatott be a nyitott ablakon? Persze, most azt mondod, ki ne jutna be a nyitott ablakon. De a földtől egy méterre lévő nyitott ablakon egy csirkének berepülni nem lehetett könnyű.
- Hess!Sipirc!- förmedtem rá és elkezdtem legyezni felé a karjaimmal- Kifelé!Hallod?!Gyerünk már! Átkozott dög!- válaszul egy hangos és ijedt kotkodácsolást hallatott és leugrott az ágyról, szanaszét szórva azt a pólóhalmot, amire zuhant. Hamar felpattant és rikoltozva-kotkodácsolva rohangált körbe-körbe még nagyobb kuplerájt csinálva, mint amilyen azelőtt volt. Hihetetlen: még nálam is tehetségesebben csinál rendetlenséget, ami pedig nagy szó. Bár most nem dobott fel annyira a dolog, tekintve, hogy anyáék bármikor hazaérhetnek.
- A francba. A jó francba!- toppantottam a lábammal és felkaptam az első kezem ügyébe kerülő tárgyat.
Egy hajkefét, ami ki tudja, mit keresett a földön. Hozzávágtam a tyúkhoz és amíg döbbenten tanakodott arról, hogy mi történhetett, felkaptam és kidobtam az ablakon. Aztán nagyot nevettem a kis incidensen.
Kb. fél óra alatt nagy küzdelmek árán- harc a csirkével, mert újra visszatért (megjegyzés: ezentúl ne felejtsem el bezárni az ablakomat, vagy megfőzetni a tyúkot Rosie nénivel...); piszkos holmik kimosása; felmosás, hogy újra láthatóvá váljon a padló, szemét összeszedés és kihordás, és a porcicák kiirtása- végeztem a takarítással és a szoba úgy ragyogott, mint mikor első nap beköltöztem. Már csak az az átkozott kakas etetés volt hátra. Gondolom megértitek, hogy a csirkével való birkózás után semmi kedvem nem volt egy kakas közelébe menni.
Szerencsére semmi baj nem történt, egy kis kergetőzés után gyorsan letudtam ezt is és egy perccel később már be is gördült az udvarra a kocsi.
- Rosalie, drágám, pont olyan gyönyörű ez a vidék, mint mikor legutóbb itt jártunk!- hallottam már messziről anya lelkendezését- Juliett!- ez a kiáltás már nekem szólt és nem tudtam elkerülni az elkerülhetetlent: újra a szemébe nézni.
Tudtam, hogy fájdalmat fogok látni benne, még akkor is, ha vidámnak tetteti magát. Tudtam, hogy nagyon nehéz lesz találkozni vele egy hónap után, mert a sebek még nagyon frissek voltak. Szerettem volna megmutatni neki és apának is a fiát, de nem lehetett. Én sem értem igazán, hogy miért. Talán a szellemeket csak a gyerekek láthatják...
Megfordultam és már futottam is volna hozzá, de a látványa megállított. Rose néni mellett sietett felém, vállán a kedvenc táskájával, mögöttük apa cipelte a bőröndöket, Maddie meg a cserepes növényt hozta, ami a nappaliban állt a régi házunkban. Nem is az volt a nehezen emészthető, hogy máris be akartak költözni, holott a házunkból alig állt valami, hanem ahogy a szüleim kinéztek. Főleg anyu: lefogyott vagy tíz kilót, sovány volt és sápadt, a haja élettelenül lógott a fejéről a vállára. A csinos válltáskához nem illően egy kinyúlt pólóban és egy fekete levágott szárú, térdgatyává alakított melegítőalsóban volt. Az arcára erőltetett boldog mosoly és az a vidám csevegés, amit menet közben a nagynénémmel folytatott, annyira mesterkélt volt, hogy felfordult a gyomrom. Sejtettem, hogy még nem heverte ki Ian elvesztését, de erre nem számítottam. Megriasztott a látványa.
Apu is mintha soványabb lett volna, az arca beesett volt és szemmel láthatóan küzdött a két nehéz csomaggal. Az állán több hetes borosta húzódott végig, a haja megnőtt és egészen ápolatlannak látszott. A rövid ujjú ingen, amit viselt, a felső gomb félre volt gombolva, ami egyáltalán nem jellemző rá. Fogalmam sincs, mi történt velük, de amikor még otthon voltam, szinte semmi nem látszott rajtuk. Nem adták jelét annak, hogy ennyire ki vannak borulva. Igaz, hogy anya sokat sírt, amikor azt hitte, senki nem látja, de nem gondoltam, hogy így tönkremegy.
- Kicsim!- ölelt magához kitörő örömmel, amint odaértek a ház elé. Még mindig nem bírtam megmozdulni, csak arra volt erőm, hogy a két karommal valahogy átfogjam a vékony derekát- Úgy hiányoztál!
- Ti is nekem- egyértelmű a válasz. Gyorsan megtöröltem a szememet és kikaptam Maddie kezéből a szobanövényt.
- Hallottátok? Bál lesz a városban!- Maddie a fűben feküdt rövid sortban és egy csíkos topban és egy margarétát tépdesett darabokra, mellette ült Georgie a kedvenc fekete boys don't cry -os pólójában és meredtem bámult maga elé. Látszott rajta, hogy egy cseppet sem érdekli a dolog. Szinte láttam, ahogy a fejében két szó kergeti egymást: „kit érdekel?” Campbell azon a régi hintaállványon egyensúlyozott, amiről valaki évekkel ezelőtt ellopta a hintát.
- Le fogsz esni- vetette oda neki Maddeline, aztán hozzám is intézett egy-két keresetlen szót- Hallod Julie? Gyere már ide!- kiabálnia kellett, legalábbis ő azt hitte, pedig mindent hallottam. Össze- vissza forgolódtam Campbell bicajával az udvaron és azzal próbálkoztam, hogy mindkét kezemmel el tudjam engedni a kormányt, de egyenlőre reménytelennek tűnt a helyzet.
- Milyen bál?
- A White Horse Saloon -ban, tudod, abban a western kocsmában rendezik meg, igazi régimódi bál lesz! Mi is kaptunk meghívót, az előbb találtam meg a postaládában. El kell mennünk srácok! Szuper lesz!
- Rám ne számítsatok- mordult fel George és őszinte érdeklődéssel figyelte, ahogy Campbell megpróbál lemászni az egykori hintáról. Nem is számítottam más reakcióra tőle, de engem egészen feldobott a hír. Egy igazi bál! Csodálatos lenne! A baj csak az, hogy őt is el kell cipelnünk, mert az unokanővérem szerint jó, ha sokat vagyunk együtt. Valahogy könnyebb. Ha engem kérdeztek, ezzel a fiúval az élet minden, csak nem könnyű...
- El kell jönnöd- fékeztem le közvetlenül a tornacipőbe bújtatott lába előtt- Biztos lesz ott egy rakás szép csaj, pia meg kaja. Azt hittem, a pasiknak más nem is számít- vigyorogtam és ledobtam a fűbe a biciklit, majd leültem Georgie mellé.
- Ja, elég jó lenne...- bizonytalankodott- De mi lesz, ha elalszom és nekiállok alva járni?
- De nagy hülye vagy te!- nevetett Campbell miközben éppen egy tökéletes landolást hajtott végre a fűben- Hogy aludnál már el? Maximum leborítunk egy vödör vízzel.
- Jó, de mit keresne már egy ilyen magamfajta egy bálon?
- Miről beszélsz?- vontam fel a szemöldökömet. A fal tövében egy hűtőláda ácsorgott, most odakúsztam hozzá és kivettem belőle egy jégkrémet. Kicsomagoltam a kék papírból és jóízűen beleharaptam a kék eget bámulva. Csodás volt az idő, szinte alig esett még a nyár folyamán. Egyetlen felhő sem volt az égen.
- Nézz már rám! Nem vagyok egy nyálas bálozós típus.
- Ja, inkább amolyan „szétverem a berendezést partikra” szeretsz eljárni, mi?- böködtem oldalba a jégkrém pálcikájával, a rajta végigcsorgó csokifagyi nyomot hagyott a pólóján - Legyél már egy kicsit nyitott! Ha nem tetszik, majd hazamész.
- Na jó- adta meg magát végül.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
