- Jól vagy?- léptem halkan a háta mögé. A földön ült- vagyis a földtől pár centire...- és pityergett. Mikor meghallotta a hangomat, ijedten rezzent össze és rémült szemekkel bámult fel rám. Biztos nem számított arra,hogy utána jövök, de mikor Trent befejezte a mondandóját, ismét felugrottam és elrohantam egyenesen a padlásra.
- Persze. Kérlek...magamra hagynál?- szipogott egyet és tekintetét a piszkos padlóra függesztette.
- Nem- meglephette az ellentmondást hírből sem hallott hangom, mert újra rám nézett, ezúttal csodálkozva- Ahogy mondtam. Nem. Szükséged van rám,Ian. Tudom, hiszen az öcsiknek szükségük van a nővérükre,akik támogatják őket. Nem akarom,hogy rosszul érezd magad a történtek miatt. Senki sem tehet róla és biztos,hogy ennek így kellett lennie. Mert én hiszem,hogy minden okkal történik, az Isten mindig józanul dönt- ezt mondtam, de belül tomboltam, sőt üvöltöttem, pont mint akkor,mikor megtudtam,hogy anya elvetélt. A szavakat, melyek elhagyták a számat még én magam sem hittem el, de reméltem, hogy az öcsémbe némi lelket tudok önteni általuk. Pedig én sem értettem semmit. Nem értettem,miért kellett meghalnia még az előtt,mielőtt igazán élni kezdett volna.
- De nem fair- motyogta megsemmisülten és aprócska öklével megdörgölte a szemeit.
- Az életben sok minden nem fair- sóhajtottam fel. Utáltam ezt a közhelyt- Sőt, igazából elég kevés dolog igazságos az életben. Én sem értem,miért. Talán Isten azt akarja,hogy sokat szenvedjük,hogy megtanuljunk örülni az apró dolgoknak is.
- Miért jössz mindig Istennel? Én nem találkoztam vele úgy, mint Jack bácsi. Én nem is érdeklem őt, azt sem tudja, hogy a világon vagyok. Vagyis inkább nem vagyok... Mindegy, érted,nem?
- Én hiszek benne, hogy mindenkit szemmel tart és mindenki egyaránt fontos neki. Ahogy abban is,hogy hamarosan találkozni fogsz vele. Szeretném,hogy addigra sokat tudj róla,hogy mikor élőben is megismered, ne érezd Őt idegennek. Azt hiszem,az lenne a legjobb, ha mindenki megismerné és akkor jobban bíznának benne,mert az ember jobban bízik az ismerőseiben, mint egy idegenben.

Csillagos ég borult a tájra, a növő hold fényesen ragyogott a megannyi sárgás pont között, mint egy pásztor, ki türelemmel és gondossággal tereli juhait. A levegő kellemesen hűvös volt, pulóverben és hálóingben feküdtem a zsenge fűben. A tücskök lágy,andalító ciripelésén és a lélegzésemen kívül semmi nem törte meg az áthatolhatatlan, szinte harapható csendet. Szellő nem rezdült, a fák lombjai sem susogtak sejtelmesen. A Göncölszekér pontosan a fejem felett világított
Az almafa koronája,ami alatt helyet találtam magamnak, baldachinként magasodott fölöttem, de a csillagokat így is látni véltem egy-egy foltban,amit a zöld levelek szabadon hagytak.
Átlagos nyári éjszaka volt, s én nem bírtam aludni, hívott a végtelen, varázslatos égbolt. Jó volt itt egyedül, a gondolataimba merülve. Egészen addig,amíg először meg nem hallottam a lépteket. A puha pázsit elnyelte ugyan a lábak dobbanását, és bizonyára még messzi volt az illető, de így is megütötte a fülemet közeledése.
Bevallom, megfagyott a vér az ereimben. Kirázott a hideg,mikor felültem. Csak nem egy betörő? Talán egy gyilkos, aki az ilyen magányos tanyákon szedi áldozatait? A fejemet a hang irányába kaptam és rájöttem,hogy bár ismerem az illetőt, nem vagyok egészen biztonságban. Nem bízom Georgie -ban, egyáltalán nem,mert félelmet kelt bennem és olyan...titokzatos. Alig tudok róla valamit és ez félelemmel tölt el. Mindig azt mondom,ismerni kell az ellenséget. Már ha ellenség egyáltalán.
- Mit csinálsz te itt?- suttogtam dühösen,mikor mellém ért.
Válasz helyett azonban egyszerűen elsétált mellettem. Hát izé. Most ha azt mondom, hogy elég hülyén éreztem magam, az nem kifejezés. Az oké,hogy nem bírja a képemet-mellesleg én se nagyon az övét-,de attól még illene válaszra méltatnia. Jobb helyeken legalábbis így szokás.
Bosszúsan ugrottam fel és mezítláb futottam utána.
- Georgie!- emeltem meg a hangomat, de csak annyira, hogy ő hallja. Nem akartam,hogy a többiek felébredjenek és kényelmetlen kérdésekkel bombázzanak. Van elég bajom anélkül is,köszönöm szépen.
Utolértem és megkocogtattam a vállát, de ő csak ment tovább,mint valami robot. Hát ezt nem hiszem el!Ennyire még sosem aláztak meg!Még ő sem!Ordibál velem a város közepén?Ugyan!Elgáncsol egy adag lócitrom előtt úgy,hogy fejjel belezuhanok- ne röhögj,megtörtént!-, aztán azt állítja,véletlen volt?Semmiség!Úgy megnevetett,hogy az orromon jön ki a kóla?(igen, van úgy,hogy normális és olyankor megállíthatatlanul hülye, ugyan akkor eszméletlenül vicces tud lenni)Nem érdekes,hiszen csak a barátaim látták!Na de hogy úgy tegyen,mint aki nem is ismer?Ezt nem viselem el!Engem még sosem néztek levegőnek, és ha rajtam múlik, a közeljövőben nem is fog senki!
Újból nekiindultam, már a tónál tartott, pár méter választotta el csupán a békésen csillogó, nyugodt víztükörtől.
És akkor jöttem rá,hogy valami baj van. Mert egyenesen belesétált. Úgy,ahogy mondom!Fogta magát és begyalogolt a vízbe!Hát öregem!Ha Jézusnak képzeli magát és a vízen akar járni,hát nem itt kéne gyakorolnia. Micsoda alak!
Futva érkeztem meg a partra.
Georgie addigra már feleszmélt, össze-vissza csapkodott maga körül, szája levegőért kapott. Ez annyira meglepett,hogy hirtelen felindulásból utána vetettem magam. Ne kérdezd,miért. Talán az embernek van egy ilyen ösztöne,ami arra sarkallja,hogy segítsen azon az idiótán,aki a tóban fuldoklik, még akkor is,ha ki nem állhatja...
A víz természetesen-mert mit is várjon az ember,ha van olyan ostoba,hogy az éjszaka kellős közepén úgy dönt,hogy fürdőzik egyet- jég hideg volt. Rájöttem,hogy sem az idő, sem a hely nem alkalmas további filozofálgatásra arról,hogy a víz pontosan hány fokon is fagy meg és hogy vajon belefagynék e a tóba,ha kicsit hidegebb lenne-oké,tudom,hogy nyáron nincs jég!-, ezért inkább elkezdtem tempózni a döbbenten kapálózó srác felé.
- Kapaszkodj, te hülye!- szűrtem a vacogó fogaim közt mérgesen és elkaptam a kezét. Aztán szépen kiúsztam vele a partra.
A szél-persze,miért is ne?- felerősödött, így kétszer annyira fáztam,mint a tóban, a nedves ruháim és hajam hozzám tapadt, Georgie meg mellettem köhögte fel a lenyelt vizet. Idilli hangulat,nemde?
- Ho...hol vagyok?- kérdezte szintén össze-összekoccanó fogakkal, látszott rajta,hogy maximálisan zavarban van.
- Hogyhogy hol?Hát a farmon!- válaszoltam idegesen és feltápászkodtam az eláztatott földről.
- Mi? De...de hát hogy kerülök ide?
- Na jó, marha vicces vagy, tényleg, de elárulnád végre,hogy mit keresel itt?- egyre mérgesebb lettem,ráadásul majd' meg fagytam a csöpögő hálóingemben meg a vadi új kötött pulcsimban(ennek is annyi, hogy a fene egye meg!)
- Hát erre én is kíváncsi lennék- hallottam egy aggodalmas hangot a hátam mögül.