Csak akkor mentünk vissza a házba,mikor Rose néni kedves hangja ebédhez hívott minket. Addigra már olyan farkas éhesek voltunk, hogy egymással versenyezve, nevetgélve száguldottunk le a korhadt lépcsőn és egyikünknek sem jutott eszébe,hogy akár le is szakadhatna alattunk a tákolmány. Keresztülvágtattunk a puha pázsiton, megkerültük a házat és szinte egyszerre robbantunk be az ajtón. Csak Campbell udvariasságának volt köszönhető,hogy nem szorultunk be mind a hárman. Csak Maddie meg én...Aztán valahogy kibogoztuk magunkat és kissé visszafogottabban mentünk be a konyhába.
Rose néni jót mosolygott rajtunk és letette az asztal közepére a levest, aminek mi jóízűen neki is láttunk.
Legnagyobb bánatomra a délutánt nem töltöttük a padláson. Maddie azt mondta, nem szabad,hogy mostantól csak Ianről,pontosabban a szelleméről szóljon az életem, mert akkor sohasem engedem el. Lazítanunk kell, mondta Campbell is, aki szintén tapasztaltabb volt már nálam. Tehát az unokanővérem javaslatára felmentünk a legelőre három lóért.
Tervünk a következő volt: Maddie mindenképpen vágtázni akart egyet a környező dombokon,ezért elhatároztuk,hogy először a farm területén leszünk. Én viszont azt javasoltam,hogy lovagoljunk be Woodstcokba. Régen gyakran jártunk lóháton a városba. Olyankor a kisgyerekek úton útfélen megállítottak minket,hogy megsimogathassák az állatokat és a járókelők mosolyogva figyelték a jelenetet.
Igazából vágytam arra,hogy kicsit a múltban éljek, ezért is szerettem volna az utcákat járni,pont mint annak idején,mikor minden rendben volt.
Tehát megegyeztünk, hogy miután Maddie kiengedte a gőzt a dombok között, bemegyünk a városba is.
És így is lett,mert amit mi egyszer a fejünkbe veszünk,azt megvalósítjuk.
Úgyhogy ráadtuk a kötőféket a lovainkra és levezettük őket a ház elé. Ott aztán lecsutakoltuk és felszerszámoztuk őket.
Kissé félve bújtattam Dreamer -mindig rajta lovagoltam, kissé már idősödött ugyan,de még mindig ő volt a legkezesebb állat mind közül- kengyelébe a lábamat,azt hittem,rég kijöttem a gyakorlatból,de úgy látszik,a lovaglás olyan,mint a biciklizés: nem lehet elfelejteni.
Nyugodt tempóban baktattunk egy ideig, majd elügettünk az emelkedős szakasz felé és mikor a talaj igazán kezdett hasonlítani a dombra, Maddie vad vágtába kezdett a pej kancával,mi pedig követtük a példáját.
Dreamer izmai megfeszültek a duzzadó energiától, boldogan fújtatott párat és vidáman nyerítve megindult lefelé az első lejtőn.
Száguldottunk: dombról le,dombra fel,hihetetlen érzés volt!A hajam kibomlott és össze-vissza lobogott mögöttem, fújta az őrült menetszél.
Egyébként nagyon meleg volt, a nap erősen tűzött ránk, de egyáltalán nem vettük figyelembe ezt az apró kellemetlenséget.
A dombokat úgy közelítettük meg,hogy a város irányában induljunk el,így mikor a talaj ismét egyenletessé vált, visszafogtuk a lovakat és újra sétára ösztönöztük őket.
- Akkor irány Woodstock!- adta ki a parancsot Maddie. Látszott rajta,hogy sokkal felszabadultabb,mint eddig. Az arca kipirult,szemei ragyogtak és folyamatosan mosolygott.
Nem kellett sokat baktatnunk a poros bekötőúton, alig tíz perc alatt meg is érkeztünk.
A városban nyüzsögtek az emberek: színes,lenge nyári ruhába öltözött nők és lezser férfiak sétálgattak mindenütt,közben pedig vidáman cseverésztek. Az út széli kávézó terasza teli volt, mindenki jeges teát, kólát vagy egyéb hűsítő italt kortyolgatott. Mikor megláttak minket, néhányan oldalba bökték a mellettük ülőt és ránk mutattak.
- Nézd mami!Pacik!-kiabált egy kislány és felugrott az asztaltól, de az anyukája rendre utasította.
- Hát nem édes?- mosolyodtam el.
- De igen - értett egyet Maddie, Campbell azonban csak a szemét forgatta és megeresztett felénk egy afféle "lányok..." mosolyt.
A motort egyáltalán nem hallottam. Olyan hangzavar volt, hogy csak akkor eszméltem fel,mikor egy centire tőlem lefékezett a sofőr és rám dudált. Szóltam a többieknek,hogy álljunk meg és mindhárman leszálltunk a lóról.
Mikor Maddie és Campbell rájöttek,hogy miért is kellett ilyen hirtelen tervet változtatni,egyszerre kiáltottak fel.
- Georgie!