Azt hittem, annál nem eshet lejjebb az állam,mint amennyire ez megtörtént akkor,mikor megláttam Jack bácsi és Gracie szellemét. Hát, tévedni emberi dolog...
Szóval,ha lehetséges, még sokkal döbbentebben álltam,mint eddig. És közben szemügyre vettem a kisfiút,aki a halvány derengést leszámítva teljesen élőnek tűnt. Barna haja és barna,nevetős szeme volt. Rám mosolygott,amitől nekem egy pillanatra elakadt a lélegzetem és legördült egy könnycsepp az arcomon. Ez a gyönyörű kisfiú annyira élettel telinek és boldognak tűnik. Pedig azelőtt meghalt,hogy igazán élni kezdett volna. Hiszen meg sem születhetett. Elgondolkodtam egy pillanatra azon, hogy ennek ellenére miért látszik Legalább öt évesnek. Lehet, hogy azért, hogy lehessen vele értelmesen kommunikálni - már amennyi egy korabeli gyerekkel értelmesen lehet... Eszembe jutott,mennyi mókás dolgot csinálhattunk volna együtt,milyen boldogok lehettünk volna. Ehelyett meg kellett halnia. Lehetősége sem volt az életre!
Hát hol itt az igazság?
A könnyek teljesen elhomályosították a tekintetemet, patakként folytak végig az arcomon. Alig láttam már tőlük,de valahogy sikerült oda botorkálnom Ianhez. Meg akartam ölelni. De helyette a kezeim átsiklottak aprócska testén pont úgy,mint ahogy Gracie kezén is és végigvágódtam a padlón a nagy lendülettől. A szememből kicsorduló sós cseppek eláztatták a poros fát és apró sár réteget képeztek rajta.
A kisfiú elnevette magát. Csilingelő,gyermeki kacagása betöltötte a dohos padlást, beférkőzött a legeldugottabb sarkokba, a legparányibb lyukakba is. Megtöröltem a szemem, feltápászkodtam és láttam,hogy az ő könnye is kicsordult, csak az övé a nevetéstől. Széles mosolyt küldött felém,aztán megszólalt.
- Te sohasem tanulsz a hibáidból,ugye?- ezek a gyerekes meggondolatlansággal kimondott szavak azonban nagy hatással voltak rám és elkísértek egész életemben. Mikor később visszaemlékeztem Ian vékony hangjára, boldog vigyorára, mindig ez a kérdése jutott eszembe. És mikor döntés előtt álltam, vagy valami baj ért, ez a kérdése jutott eszembe...És lehetőleg úgy cselekedtem, hogy ha éppen engem néz odafentről, ne nevessen rajtam, mert újra elkövetek egy régi hibámat.
Nem válaszoltam neki,ehelyett én is elnevettem magam és leguggoltam elé.
- Örülök,hogy megismerhetlek,öcsi - vigyorogtam rá, ő pedig ismét felkacagott.
- Most már igazán elmondhatnátok neki - fordult Campbellhez komolyan, mint egy igazi felnőtt férfi.
Kiegyenesedtem és az unokanővéremre néztem. Tudtam,hogy tőle kaphatom meg a legjobb magyarázatot. Csak mert övé a padlás, meg minden...
- Hát...Kezdem az elején - vágott bele néhány mély lélegzet után -Miután apu meghalt...-itt szomorúan Jack bácsira nézett- feljöttem ide, mert nagyon rosszul éreztem magam és szerettem volna egyedül lenni. De ez a vágyam nem teljesülhetett. Ugyanis itt találtam a zavartan oda-vissza repkedő apát. Kis híján szívrohamot kaptam,elhiheted. Egy ekkora gyereknek óriási sokk volt a látvány- hát, őszintén szólva még az én koromban is elég nehéz volt feldolgozni- Mielőtt felsikíthattam volna, apu észrevett és gyorsan beszélni kezdett,hogy ne legyen időm az ijedtségre. Te is tudod,hogy mindig ezt csinálta életében is...-hát persze,hogy tudtam. Egyszer leestem a lóról és nagyon megrémültem, de Jack bácsi odajött hozzám és elkezdett beszélni arról,hogy bizony a lóra vissza kell ülni,ha leesel,különben megriad és akár be is vadulhat. És csak beszélt és beszélt,nekem pedig nem volt időm a pánikra koncentrálni. Miután befejezte, kiderült,hogy tényleg nincs is semmi komolyabb bajom és bátran ültem vissza a ló hátára - Előadott egy képtelen történetet az alvilágról, Isten ítélőszékéről, Szent Péterről és az angyalokról. Mindenhol vannak ilyen padlások szerte az országban és a világon, és a tulajdonosok feladata, hogy felkeresse a kóbor lelkek hozzátartozóit...A szellemek azért vannak itt,mert a hozzátartozó nem tud tovább lépni a szerette elvesztésén. Ezért minden nap találkozunk velük, amikor csak lehetőség van. Beszélgetünk és minden -féle játékot találunk ki,hogy könnyebb legyen feldolgozni. És a kísértetek addig maradnak itt,míg túl nem tesszük magunkat a halálukon. Az után végre békében nyugodhatnak a másvilágon. Addig azonban nem lehetnek teljes értékű "polgárai" a túlvilágnak, csak néha kiruccanhatnak oda, de véglegesen csak akkor lelnek megnyugvást,ha mi is tovább lépünk.
- Hát Georgie igyekezhetne, mert sosincs elég időm a srácokkal versenyezni- törte meg a hirtelen fellépő csendet Trent.
Erre a "kóbor lelkek"-ahogy Maddie fogalmazott- elkezdtek egymás szavába vágva versengeni,hogy kinek a legrosszabb, mindenki felhozott valami érvet,hogy miért is lenne jó végre a másvilágon tengetni napjaikat.
Felsóhajtottam. Úgy éreztem, én sosem leszek túl az öcsém elvesztésén.