- Na és Georgie?
- Istenem,Georgie...-sóhajtott fel gondterhelten Maddie - Julie nem...nos ő nem az a fajta,aki kedvelné őt. Szerintem egyenlőre nem kellene...szóval inkább még ne találkozzanak egy ideig.
- Nekem jó.
- Oké. Akkor gyere,itt az idő.
Hevesen dobogó szívvel beiszkoltam a konyhába és leültem az asztalhoz, mintha eddig is ott lettem volna. Legutóbb akkor futottam ilyen gyorsan,mikor Mr. Stone, a tesitanár kergetett az iskolakör-futáskor...Na igen, szép emlékek.
Tudjátok,mindig is makacs voltam,önfejű és neveletlen. A felnőttekkel szemben legalábbis. És ha én valamit kijelentettem,annak úgy kellett lennie. Például,hogy nem eszem meg a brokkolit, nem takarítom ki a szobámat,akár egerek futkosnak rajta keresztül,akár nem és persze az a bizonyos "nem futok három kört az iskola körül,mert semmi értelme" eset. Utáltam futni és ezt Mr. Stone nagyon jól tudta. Négy évnyi ismerettség után-ennyi ideje volt az általánosban a tesitanárom az utolsó évben- már rájött,hogy engem semmiféle osztályfőnöki vagy igazgatói nem tart vissza. Mert a szüleimet abszolút hidegen hagyta az egész felhajtás és egy "legközelebb ne" -vel elintézték az ügyeimet. Hát igen,ez van,ha az ember egyke...
Szóval, kijelentettem,hogy nem fogok futkosni a nyílt utcán harminc fokban, mire az edző közölte,hogy ha nem kezdek el most azonnal sprintelni, elkap és felpofoz a járókelők szeme láttára.
És komolyan gondolta a dolgot, nekiindult,hogy elkapjon,de én még időben futni kezdtem.
És én lettem az első,aki lefutotta a három kört...
- Juliett - Maddeline halk hangja lágyan, fátyolként libbent keresztül a helyiségen. Hevesen dobogó szívemmel nem törődve válaszoltam, mint aki nem hallgatózott az imént és nem tud semmiről. Igazából tényleg nem tudtam, csak azt, hogy valami -féle titok fog napvilágra kerülni.
- Igen?
- Gyere...mutatni szeretnénk valamit - szavai remegve hagyták el vékony ajkait, arca sápadt volt, szemei fénytelenek. Félt. Rettegett. Méghozzá tőlem,mert el kellett mondania valamit, amiről akkor még mit sem sejtettem. Tartott tőle,hogy képtelen leszek feldolgozni a látottakat.
Feltápászkodtam a székről és a nyomukba szegődtem.
- Julie,emlékszel még a padlásra?- karolta át remegő kézzel a vállamat unokanővérem.
- Soha nem engedtél fel oda - válaszoltam csendesen, kicsit olyan volt a hangom, mint mikor kislány koromban nyafogtam valamiért.
- Valóban nem - értett egyet a lány - Mit szólnál hozzá,ha most felmennénk?Mi,hárman.
Úgy beszélt velem,mintha egy ötéves gyermek lennék, a világról oly keveset tudó, a felnőttek dolgait nem értő kislány,akinek csak a játékon jár az esze. Beszédéből sütött a gyengédség és a szelídség, de a körülötte lengedező félelem és izgalom utat tört magának, ezeket nem tudta elnyomni a kedves hangnemmel sem. Már igazán nem értettem semmit. Mire ez a hirtelen Pálfordulás?Eddig olyan hevesen,törhetetlenül tiltakozott minden ellen, ami a ház padlásával állt kapcsolatban.
Ne feleltem, csak bólintottam.
Kiléptünk a napsütötte udvarra és a ház háta mögé sétáltunk,ahol a padlásfeljáró terpeszkedett.
Campbell ment elöl, léptei nyomán némán hullott alá a por a régi lépcsőkről, a korhadt fa nyöszörögve adta meg magát a fiú súlyának. Maddie elengedett, mögöttem lépdelt felfelé. Olyan volt, mintha sehová se tudnék menekülni, ha baj történne: körbevettek. De tudtam, hogy velük nem érhet baj, tehát menekülnöm sem kell.
Tudtam,hogy most olyan valaminek leszek a tanúja, ami nem sok embernek adatik meg. Éreztem legbelül. De arra,ami odafent várt, álmomban sem gondoltam volna.
Campbell rutinos mozdulattal tolta el a rozsdás fémreteszt és nyitotta ki a szintén tölgyből készült ajtót.
Kíváncsian léptem át a magas küszöböt. Mi lehet itt olyan különleges, amiről eddig nem tudhattam? Néhány régi kazetta, amin a gyerekkori marhaságaink vannak? Egy újabb elrejtett kincs, mondjuk az örökség, amit Jack bácsi Maddie -re hagyott? Talán egy kismalac, olyan, mint Johnny volt és most rejtegetik Rose néni elől? Esetleg valami szekta menedékéül szolgál az öreg padlás? Ezt igazából nem tudtam feltételezni róluk, de mókás volt belegondolni.
A választ azonnal megkaptam,amint leléptem az itt-ott lyukacsos padlózatra és amint először,de nem utoljára csapott meg a jeges, energiától duzzadó légáramlat. Akkor ugyanis megláttam a földtől pár centire lebegő,haloványan derengő három alakot. És egy csapásra minden megváltozott,minden tudományos magyarázat értelmét vesztette.
Csak álltam és bámultam a padlás lakóira,akik a legkisebb jóindulattal sem voltak élőnek nevezhetőek.