Elgondolkodva ültünk a gyepen, miközben a nap egyre feljebb kúszott az égen, a gyomrom pedig türelmetlenül korgott. De semmi nem érdekelt, gondolataim messze jártak és kusza összevisszaságban kavarogtak a fejemben.
Nézzünk szembe a tényekkel. Az élet kegyetlen. De az emberek sokkal kegyetlenebbek.
Néha úgy érzem, valami nem stimmel a világgal. Persze, kívülről ugyan olyan, mint általában, de van, amikor egy rossz érzés kerít hatalmába. Ez bizony már nem ugyan az a hely.
Mert ahol tizenévesek gyilkolják a társaikat ok nélkül; ahol az emberek elmennek a rászoruló mellett anélkül,hogy segítenének rajta; ahol az anyák csak egyszerűen egy kukába dobják a gyermekeiket, mintha holmi szemét darabok lennének...ahol ennyi az erőszak és ahol ennyire közömbösek az emberek, ott valami hiba van. És ott bizony változásokra lenne szükség.
És ez a legrosszabb.
Hogy senki nem tesz semmit. Senki nem veszi észre,hogy az embereknek szükségük van a tisztánlátás képességére, amit pedig meg kellene nekik tanítani, ahhoz, hogy a világ olyan legyen, amilyennek a kisgyerekek képzelik, akik még hisznek a mesékben.
Olvastad a Bibliát, vagy jártál valaha hittanra?Tudod,ott azt mondják, Isten azért teremtette a Földet, hogy az ember vigyázzon rá és megóvja. Nem pedig azért,hogy tönkretegye és visszaéljen az Istentől kapott lakhelyével. És mi ezt tesszük minden nap: visszaélünk vele és tönkretesszük. De gondolj bele, mi lesz akkor, ha Isten majd nem tűri tovább és visszaveszi az ajándékát?Gondoltál már erre, mikor eldobtad a csokis papírt az utcán?Vagy mikor letörtél egy faágat csak úgy, mert unatkoztál?Eszedbe jutott akkor, hogy mihez kezdenél,ha nem lenne hol megtenned ezt?
Na ugye.
És az Úristen mindent lát. Mindent,kivétel nélkül.
Így azt is,hogy az emberek lopnak,csalnak,hazudnak és gyilkolnak. Irtják egymást!
Pedig hidd el,nincs különbség ember és ember között, csak vannak,akik ezt nem veszik észre. És hadd idézzek egy viccesnek tűnő mondatot, ami, ha jobban belegondolsz tökéletesen igaz. Így hangzik: "Mindenki színes bőrű,különben nem látszanánk." Igen, ez elég poénos, lehet rajta röhögni,hogy ki az a hülye, aki ezt kitalálta.
De te nem érzed ennek a jelentőségét?
Az embereknek meg kellene érteniük, hogy mi mind ugyan olyanok vagyunk: mindannyian nevetünk, ha örülünk vagy jó kedvünk van. Mindannyian sírunk,ha valami fáj, ha valami rossz történt velünk. Mindannyian tudunk szeretni és -sajnos-gyűlölni is. Mind érző emberi lények vagyunk, nem pedig holmi tárgyak,amiket félre lehet dobni anélkül, hogy egy pillantást is vetettél volna rájuk.
Az embereknek törődni kellene egymással és nem hátba támadni azt, aki megbízik benned!
Hirtelen puha léptek zaja csapta meg a fülemet, s egyszerre föleszméltem.
- Hát itt vagy!Már mindenhol kerestelek!Ó, Campbell, hát ma is eljöttél!- kiáltott fel boldogan Maddeline a fejem fölül - Gyere,reggelizz velünk!Anyu rántottát készített.
Campbell felsegített a földről és szelíden elmosolyodott unokanővérem lelkesedését látva. Mosolyában azonban rejtőzött valami...valami, amit csak ő tudott a lányról, valami titok, mely ismeretében volt képes ilyen kedves,szinte megértő mosolyt varázsolni az arcára.
Úgy tűnt, van valami, amibe nem avattak be, mert a fiú gyors léptekkel utolérte Maddie -t, míg én nem fárasztva magam, lábnyomaikban lépdeltem. De aki nem süket, ebből a távolságból is hallja a beszédüket.
- Hogy haladsz?- kérdezte Campbell.
- Ó, egyre jobban,köszönöm. Azt hiszem, a jövő héten végre sikerül.
- Tényleg?- meresztett rá a fiú hatalmas szemeket, mire Maddeline komolyan bólintott.
Én meg csak zavartan kapkodtam a tekintetemet, hol egyikre,hol a másikra nézve, bár ők ezt nem láthatták. Egyszerűen nem értettem,miről beszélnek.
Beértünk a házba, így nem maradt időm rákérdezni a dologra.
- Campbell!Milyen korai vagy ma!- lelkendezett Rose néni, miközben hozott még egy terítéket.- Na mire vártok fiatalok?Üljetek már le!- intett, mire mi engedelmesen helyet foglaltunk az asztalnál.

Reggeli után Maddie és Campbell a nappaliba mentek és kedvesen,de nyomatékosan megkértek,hogy maradjak a konyhában. Én meg, jó kislányhoz illően...odalopóztam az ajtóhoz és hallgatóztam.
- Szerinted beavassuk?- kérdezte Maddeline fojtott hangon.
- Azt hiszem, most már készen áll rá. Sajnos...