- Campbell?- kérdeztem bizonytalanul. Más korombeli fiút nem igazán ismerek a környéken...De hiszen ő már rég elköltözött a városból!
- Ki más?- kérdezett vissza vigyorogva, mire én felkiáltottam, hogy "Campbell!!!" és a nyakába ugrottam.
Campbell volt régen a legjobb barátom, mikor annyi időt töltöttem a farmon. Mi hárman- Maddeline,Campbell és én- állandóan együtt lógtunk. A fiú, mikor itt voltam, minden reggel kijött biciklivel és együtt néztük,hogyan kel fel a nap, együtt kergettük a csirkéket az udvaron és hármasban lovagoltunk ki a mezőre. Olykor ő is játszott velünk a tóban hajótörötteset, s akkor mindig ő volt a hős megmentőnk, kinek mi elalélva omlottunk a karjaiba. Igen, azok tényleg szép idők voltak.
- Maddie mondta,hogy jössz. És azt is,hogy mi történt. Juliett, én...- kezdte volna, de félbeszakítottam.
- Ne. Kérlek, ne mondj semmit – kértem. Nem bírtam volna most elviselni,ha valami vigasztalót vagy sajnálkozót mond -Inkább mesélj,hogy kerülsz ide?-huppantam le a földre és a fiút is magammal húztam.
Egy ideig csendben ült és a semmibe révedt,majd mintha valami hatalmas kő nyomná a szívét, felsóhajtott, de továbbra sem szólt semmit. Vártam, nem akartam sürgetni. Közben alaposan megnéztem magamnak és elgondolkodtam. Hová lett az a hosszú hajú,foghíjas, szeplős kisfiú, akit tényleg mindennek lehetett nevezni a jóképűt kivéve? Felrémlett előttem a kép, mikor hét évvel ezelőtt, augusztus végén egy autó hátsó ülésén ülve integetett felénk és potyogtak a könnyei, ahogy nekünk is. Milyen rég volt, jó ég, mennyire rég!
Rengeteget változott, mióta elköltöztek Woodstokból. A haja koránt sem volt olyan szép,vállig érő, ami kislány koromban annyira tetszett, de meg kell hagyni, most sokkal jobban nézett ki: borzas,félhosszú, sötétbarna frizura, olyan, amelyikkel bármit teszel, nem lehet megzabolázni. Persze a tejfogai helyére újak nőttek, szeplőit pedig mintha a szél fújta volna el. Az arca is egészen szép lett, ha nem lenne a legjobb barátom, azt kellene mondanom, igazán helyes fiú lett belőle. Egyedül azok a sötét, mély barna szemek voltak a régiek, melyek most is annyi érzelemmel voltak csordultig teli.
Megint felém fordította őszinte tekintetét és egy darabig most ő méregetett engem. Én nem figyeltem meg magamat, de azért 7 év alatt változik valamicskét az ember.
- Megváltoztál - törte meg a kínos csendet, mintha a gondolataimban olvasott volna. Úgy tűnt, az ő lelkét is nyomja valami mázsás súly, valami,amiről még képtelen beszélni nekem - A hajad...mikor utoljára láttalak, össze volt kötve és a frufrud is megvolt még. Az alakod is igen nőies lett. Kész felnőtt vagy már. Egyáltalán nem látszik,hogy két évvel fiatalabb vagy nálam. Sőt,ha nem tudnám,azt hinném, te vagy az öregebb kettőnk közül. És ezt nem sértésnek szánom.
Nem tudtam mit válaszoljak erre, ezért nagy bölcsen hallgattam és vártam, mit szeretne még mondani. Azt hiszem,nem is várt választ, mert nem sokkal később újra megszólalt.
- Hány éve történt?Hat, vagy hét is van már, ugye?Tudod, Jill - egyedül ő szólított így, senki más. Nem tudom,honnan ered ez a becenév, mióta ismerjük egymást, Jillnek hív -, azok voltak életem legszebb évei, amiket veletek töltöttem. Mikor New Yorkba költöztünk, minden megváltozott. Kiderült,hogy elég lepusztult környéken találtak lakást a szüleim, ez már magában semmi jót nem jelentett. Nehéz volt a beilleszkedés az új suliba, de végül is egészen sok barátot szereztem az évek során. Meg persze ellenséget is, de ez most nem számít -tudtam,hogy el fogja mondani,miért van itt. Mikor a költözést hozta szóba,már értettem, csak egy kicsit meg kellett fogalmaznia magában a dolgokat, hogy aztán végül engem is beavasson az életébe - Teltek az évek, Maddeline -nel tartottuk a kapcsolatot és ő néha beszámolt rólad is, így nem volt annyira honvágyam. Persze nagyon hiányoztatok, az új barátaim semmiben sem hasonlítottak rátok.
Tavaly nyáron aztán egy új család költözött a lakótelepre,ahol éltünk. Tudod, anya,apa,két gyerek. A szülők becsületesen dolgozó emberek hírében álltak, az idősebb gyerek, Noel egy nyugodt, békés természetű fiú volt, Gracie pedig a legszebb és legokosabb lány, akit valaha is láttam. Csak egy baj volt velük-legalábbis a környékbeli srácok szemében. Feketék.
Egy pillanatra elhallgatott, sötétbarna,majdhogynem fekete szemeit megint a dombok felé fordította, a távolba révedt, az emlékeibe. Már tudtam,hogy nem azért jött vissza, mert hiányoztunk neki. Vagyis nem csak azért. Valami történt vele, amit nehéz megemésztenie, olyasvalami, ami miatt vissza kellett térnie ide. Éreztem,hogy amit mondani fog, nem örömteli dolog lesz, sőt, talán olyan borzalmakról számol majd be, melyekről én még mit sem tudhatok. Talán olyan dolgokat élt át, ami nyomába sem érhet az én szenvedésemnek.
- Engem nem érdekelt. Gracie sokszor járt le a játszótérre,ahol én is sokat lógtam. Na nem játszani mentünk le oda, inkább csak azért, hogy valahol a magunk gondolataiba merülhessünk. Emlékszem, az első alkalommal odajött hozzám és leült a mellettem lévő rozsdás hintába. Bájos mosolya beragyogta egész arcát, amint felém nyújtotta a kezét. Grace McDonnald, így mutatkozott be, aztán elnevette magát és megkért,hogy hívjam csak Gracie -nek. Bólintottam és én is megmondtam a nevemet. Azután kérdezősködtünk egymásról, egész délután beszélgettünk és azt követően minden nap találkoztunk a játszótéren. Volt,hogy csendesen ültünk egymás mellett, máskor pedig idétlen történeteket meséltünk, vagy megvitattuk az élet ügyes bajos dolgait. Így telt el két hónap a szünetből, de én egyáltalán nem bántam, hogy nem a strandon vagy valami menő klubban töltöttem el, hanem vele egy koszos, ócska játszótéren. Tudod, mikor az ember vele volt, a hinta is egy elegáns limuzinnak tűnt. Én...nem tudom jól elmagyarázni ezt az érzést. És...- tétovázott egy kicsit, aztán szelíden elmosolyodott és én megint megállapítottam,hogy ő bizony már nem ugyan az a Campbell - rájöttem,hogy szeretem. Tudod, nem úgy,mint ahogy a barátot szokás. Igen, beleszerettem Gracie -be.
A hintában ültünk, mint a legelső alkalommal. Arról mesélt,milyen idétlen dolgokat csinált kiskorában. Már annyira nevettünk,hogy majdnem leestünk a homokba. Aztán hirtelen elhallgatott. Később elmondta, hogy azért, mert látott valamit a szememben... Én is elcsendesedtem és egy ideig csak néztem rá. Aztán megfogtam a kezét. Attól kezdve minden megváltozott kettőnk között, de jó értelemben. Gracie és én együtt jártunk.
Megint elnémult, egy darabig elgondolkodva piszkálgatta a nyakláncát. A tekintete valahogy megváltozott, elsötétült és elhomályosult, mintha a düh és a szomorúság kínozná egyszerre. Rossz volt ránéznem, szinte éreztem, hogy szenved.
- Ködös, őszi nap volt. Együtt indultunk el az iskolába, Noel,Grace és én, mint minden áldott reggel, mióta megkezdődött a suli. Sosem szerettem a környékbeli srácokat, mind bunkó,kötekedő alak. Aznap reggel odajöttek hozzánk a utcán és...legyen annyi elég,hogy rasszista kijelentésekkel illették Noelt és Gracie -t. Persze mi visszavágtunk és verekedés lett a vége. Aztán valahonnan előkerült egy kés - egy pillanatra elakadt, de végül folytatta - Jill, végignéztem, hogyan ölik meg azt, akit a világon a legjobban szeretek!
Elakadt a lélegzetem. Ez százszor rosszabb volt, mint gondoltam!
Campbell a zsebébe nyúlt és elővett egy fekete bőr tárcát. Szó nélkül kinyitotta és megláttam,hogy a kis tokban az aprón kívül egy fénykép is lapul. Gyönyörű,sötét bőrű, göndör fekete hajú, sötét szemű, nevető lány nézett vissza rám, tekintete tiszta volt és boldogságról árulkodott.
- Ő az- mondta és a karjával megtörölte a szemét- Noellel... mi nagyon jó barátok lettünk. A kórházban, ahová a történtek után vittek minket, mert súlyos sérüléseket szenvedtünk... megfogadtuk, hogy egyszer bosszút állunk- ezt olyan keményen és határozottan mondta, hogy tudtam, valóban nem fog belenyugodni.
Éreztem,hogy a szemem megtelik könnyekkel, miközben a képet nézegettem. Ez az életvidám, csodálatos lány ilyen fiatalon kellett,hogy meghaljon, csak azért mert nem olyannak született,mint a legtöbb ember.