Korán reggel kakasszóra ébredtem. Olyannyira elszoktam ettől,hogy riadtan ültem fel az ágyban, s néztem körül: vajon mi volt ez?Aztán rájöttem,hogy csak Konrad, az öreg tarajos az,akit 7 éve hoztak a tanyára. Az a kakas sosem kedvelt engem kimondottan. Kb. 5 éve,nyáron, mikor a hátsó udvarban játszottunk, megkergetett és megpróbált megcsípni. Attól kezdve nem mertem a közelébe menni, bár mostanra elmúlt a félelmem, hiszen ez csak egy szárnyas: nem okozhat semmi bajt.
A hófehér falon függő piros keretes órára néztem. Még csak hat óra volt, a nap sem kelt még fel, bár az égen úszó fehér bárányfelhők alja már halvány malacrózsaszínben úszott. Ez arra emlékeztetett, amikor hat éves koromban megkaptam azt a kismalacot a vásárban. Persze nem sokáig lehetett az enyém, mert haza nem vihettem, a tanyán meg nem volt neki megfelelő hely, de akkor ez nem számított. Akkoriban lakott Woodstockban egy kisfiú, Johnny, akinek hatalmas, pufók arca volt és a disznóéhoz hasonló színű bőre. Egyértelmű volt, hogy bár kocának született, a Johnny nevet kapja. Az örömöm nem ismert határokat. Maddie –-vel még sétálni is elvittük, de aztán megnőtt és kevésbé volt aranyos, mint mikor kismalac volt. Nem tudtunk vele játszani, mert a szüleink féltek, hogy kárt tesz bennünk a hatalmas súlyával. Egy napon arra ébredtünk, hogy elvitték egy farmra és többé nem láthattuk. Valószínűleg azóta levágták és kolbászt csináltak belőle. Erre a gondolatra összerázkódtam és már vagy ezredszer megfogadtam, hogy nem eszem húst. Sosem tartom be...
A másik oldalamra fordultam és próbáltam aludni még egy egészen kicsit, de nem ment, így felkeltem,kisétáltam az udvarra és megálltam a frissen nyírt gyep közepén.
A fákat nem borzolta szellő,már korán reggel 28 fok fölé emelkedett a hőmérő higanyszála. A tó sima vízére egy kismadár ereszkedett éppen,hogy oltani tudja szomját. A lovak némelyike még behunyt szemmel szuszogott, a többiek viszont már élénken ügettek körbe-körbe, vagy legelésztek. Az égen csak néhány pelyhes,fodros bárányfelhő ült.
Körbesétáltam a házat és leültem a hátsó fal tövében a puha fűbe. Tudtam, hogy a nap hamarosan felbukkan, már nem kell sokat várni rá. És ha megérkezik, innen nagyon jól látom majd.
Ó,mennyire csodás volt,mikor Maddie először mutatta meg nekem a napfelkeltét!Bár visszamehetnék az időben és megint ott lehetnék, az őszi avarban hason fekve, vidáman,gondtalanul és gyerekesen cseverészve, mikor felbukik az élő csoda!
Az idő olyan kegyetlen. Elragadja akiket szeretünk, elveszi tőlünk a fiatalságot, az életet és végül azon kapjuk magunkat,hogy már csak a sötétség marad. Ezért szeretném látni újra és újra a felkelő napot. Hogy érezzem,élek és ez még sokáig fog tartani. Mikor látom,hogyan emelkedik fel,ragyog be mindent, elfog az örökkévalóság gyönyörű érzése, s olyankor az örömteli kiáltás szinte kikívánkozik a testemből, felszínre törne, ha hagynám.
De a házban még alszanak, teljes a csend és ez már magában is olyan csodálatos a zajos kisvárosi élet után, hogy vétek lenne megzavarni a nyugalmat.
A csend mindent körülvett, egyre áhítatosabban és egyre mélyebben. Most még a madarak rikoltása, vidám csiripelése sem törte meg. A lovak halk nyerítése, a tyúkok kotkodácsolása,Konrad ideges kukorékolása mind mind megszűnt, elcsendesedett: a természet is lélegzet visszafojtva várta, leste a készülő csodát. Én meg csak ültem ott és figyeltem, teljes csendben és békében, ahogy egyre színesebbé válik minden.
És akkor,mintegy varázsütésre, megérkezett.
A magas dombok mögül bukkant elő, mint mindig. A bárányfelhők még rózsaszínűbb és narancssárgább színben pompáztak,mint eddig, az égbolt szinte lángra gyúlt, mint a padló a vendégszobában annak idején...
Először csak egy apró, arany félkör tűnt fel a horizonton, mintha csak körül akarna nézni, vajon van-e valami,amiért érdemes felkelnie. És,mint aki magában újra eldöntötte a kérdést, egyre feljebb és feljebb kúszott. De mindezt olyan megfontoltan, olyan bölcsen tette, hogy mozgását szinte nem is érzékeltem.
S mikor végre teljes egészében tündökölt a domboldal felett magasodva, egyszerre minden megmozdult. A lovak, a baromfiak, a madarak mind mind nyerítésbe, éneklésbe, kotkodácsolásba- ki mibe tudott- kezdett, mintha a világ legszebb öröm-himnuszát zengenék a nap tiszteletére. A hangok, melyek egyszerre szólaltak meg, máskor zűrzavaros kiabálásnak tűnnének csupán így együtt. De akkor a világ legszebb dalának hangzott, amely az új nap, az új kezdet dicséretére komponálódott. És a karmester szerepét maga a természet alakította tökéletesen.
És ott ülve, hátamat a ház szürke falának támasztva, szinte már én is kedvet kaptam a bekapcsolódáshoz. Csakis egy dolog tartott vissza. Nekem nem volt örülni valóm.
Hunyorogva bámultam a ragyogó korongot és magamban azt kérdeztem tőle: miért? Miért történnek ilyen szörnyű balesetek? Miért rohan mindenki úgy,mintha kergetnék?
Hiszen a világ csodálatosan szép is lehetne, ha megállnánk egy percre és körbenéznénk. Ha minden és mindenki békességben élne egymás mellett és nem lenne betegség és nem lenne halál... Akkor tudnék úgy ujjongani és örülni a felkelő napnak,mint amikor először láttam,hogyan ébred a természet. Akkor talán mindenki korán ébredne,hogy tanúja legyen a csodának. És talán mindenki a szabadban lenne este is, mikor az árnyékok megnyúlnak, a fények elhalványulnak és az emberek szakítanának időt arra,hogy végignézzék,hogyan tér nyugovóra a nap.
Talán az embereknek szükségük lenne egy kis pihenésre. Azt hiszem,meg kellene állniuk egy pillanatra és elfeledni rohanó világunk minden gondját,baját. És csak nézni,figyelni, hogyan változik percről percre a természet. Átélni minden mozzanatát, mintha mi is ténylegesen részesei lennénk a világegyetemnek, s nem csak úgy tennénk,mintha...
Ezért is szeretek itt lenni, Woodstockban, a kis tanyán. Itt minden erről szól: a pihenésről,a nyugalomról és most...most egy kicsit a felejtésről is.
A nap időközben teljes pompájában felragyogott, a felhők újra hófehéren úsztak tova a kék égboltozaton és minden olyan volt, mint a többi átlagos napon.
Behunytam a szemem és a nap felé fordítottam a fejemet, hagyva,hogy megsimogasson,mint egy bársonyos, puha kéz.
Nem tudom, meddig ültem ott így, szinte félálomban, mikor hirtelen azt vettem észre, hogy valami-vagy inkább valaki- eltakarja a fényt előlem. Hunyorogva felnéztem az illetőre, aki mosolyogva tekintett le rám .Aztán megszólalt.
- Tudtam,hogy itt talállak.