Maddeline, az unokanővérem a legjobb fej a világon. Csak az a baj, hogy túl messze laknak ahhoz,hogy gyakran találkozzunk. Persze kisebb koromban minden szünetet náluk töltöttem, de azóta kicsit mi is felnőttünk. Nem hittem volna, hogy pont egy ilyen borzalmas esemény árnyékában láthatom viszont.
Maddie mindig furcsa volt egy kicsit. Mikor náluk voltunk és felvetettem,hogy nézzünk körül a padláson,hátha van valami érdekes régi holmi, nekiállt hisztizni és kiabálni,hogy én nem mehetek fel oda. Azt hiszem,azóta ilyen,hogy az apukája meghalt abban a szörnyű balesetben... Három autó rohant egymásba a csúszós úton és összesen heten vesztették életüket, köztük Maddie papája is. Emlékszem, nagyon fiatalok voltunk még, nem is értettünk szinte semmit abból, amit a szüleink magyaráztak. De az unoka tesómat véglegesen megváltoztatta.
Ettől függetlenül tényleg klassz lány, ahányszor meglátogattuk őket és kinéztem magamnak egy jó ruhát, azt nekem adta és állandóan tanácsokkal látott el a fiúkkal és egyebekkel kapcsolatban.
Maddeline és Rose nénikém Woodstocktól egy kilométerre laknak egy kedves kis tanyán. Kis földút vezet a házhoz. Az út mellett egy elkerített legelő terül el több hektárnyi területen, ahol nyaranta éjjel nappal hat ló legelészik. A föld ösvényt magas fenyők szegélyezik, bal oldalán egy kis tó vize fodrozódik csendesen. Emlékszem, mennyit fürödtünk ebben a tóban: Maddie, Campbell és én, mikor még kisgyerekek voltunk. Azt játszottuk,hogy hajótöröttek vagyunk és kiúszunk egy szigetre, ahol egyedül kell boldogulnunk. Tipikus gyermekjáték, de mi nagyon élveztük és mindig máshogyan menekültünk meg a "lakatlan szigetről". Egész napokat töltöttünk akkoriban lóháton, bebarangolva az egész környéket, titkos utakat és ösvényeket felfedezve, erdei állatokkal ismerkedve. Volt, hogy pikniket rendeztünk egy tisztás közepén és megetettük az összes közelbe merészkedő mókust és madarat. Máskor elveszett kincsek nyomába eredtünk, amiket igazából Rose néni rejtett el a fák között előző este. Mikor idősebbek lettünk- tíz év körüliek-, gyakran sátoroztunk odakint az egyik domboldalon és minden -féle rémtörténetek elevenedtek meg a tűz körül. Egyik éjjel, mikor különösen meleg volt, nagyon sokáig ültünk az oda hordott fatuskókon és Campbell éppen egy ijesztő mesét adott elő nekünk, mikor hirtelen felnyerített a legelőn az egyik ló és mi akkorát ugrottunk a rémülettől, hogy feldöntöttük a sátrat. Mennyit nevettünk rajta!
Ide tartottunk most is Rose néni régi autójával. Ide, ahol a gyerekkorunk minden mókája találkozott, ahol megannyi emlék, vidámság és kacagás lapult minden bokorban. És most felejteni jöttem. Feledni az elmúlt napok viharosan gyorsan történő eseményeit, s minden rosszat, ami történt velem.
De elfeledni a múltat olyan, mintha azt akarnám kitörölni az emlékezetemből,hogy élek, létezem: lehetetlen.
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ezért térek ide vissza. Hogy egy olyan dologról próbáljak nem tudomást venni, ami annyira fáj,hogy szinte lélegezni sem bírok tőle.
Maddie meg én a hátsó ülésen ültünk, egyetlen szó nélkül. Rose néni is hallgatott. Egyikük sem tudott semmit mondani.
Kedvelem Rose nénit. Ő és apa a woodstocki tanyán nőttek fel, mikor a szüleik meghaltak, a nénikém örökölte a házat. Apa akkor már elköltözött a szülővárosából. Rose néni nagyon kedves, ezen felül pedig rettenetesen szeret poénkodni. Egyszer például közölte Maddeline -nel,mikor elmeséltünk,hogyan mentett meg a lakatlan szigeti tigris karmaiból, hogy " Tudod Maddie, ha lenne lányom,bizonyára olyan lenne,mint te."
És valahogy mindig tudott valami vigasztalót mondani vagy tenni, bármit csináltunk: ha lehorzsoltuk a térdünket, elhagytuk az egyik kedvenc játékunkat vagy hasonló gyerekes dolgok miatt sírtunk. Sőt, még akkor is megtalálta a megfelelő szavakat, mikor a Maddie -vel közös kutyánkat elütötte az autó és elpusztult.
A mostani helyzetet kicsit hasonlónak találtam. De azért egy ember élete mégiscsak más...És most először még Rose néninek is torkára forrt a szó.
Csendben gurultunk végig a házhoz vezető úton, csak a motor zúgása volt az, amely egy kis aláfestő zenét hallatott. Lassan megérkeztünk és Rose néni nagy rutinnal leparkolta az autót egy árnyas fa alatt, ahol már kikopott a fű és a kocsi nyomai mélyen barázdálták a földet. Ez volt az ő nem hivatalos parkolója nyáron. Telente rendet rakott a garázsban, ahol alig lehetett találni egy talpalatnyi helyet és oda állt be a furgonnal.
Egy szó nélkül követtük a hűvös előszobába.
- Juliett, kitakarítottam neked a vendégszobát - szólalt meg hirtelen a ház asszonya, mire az unokatesómmal együtt kicsit összerezzentünk.
A vendégszoba egyet jelentett az én saját,külön bejáratú szobámmal a tanyán, s apa egykori kuckójával is. Mikor beléptem a barátságosan berendezett helységbe és megláttam a régi, fából faragott ágyat, a fenyőből készült szekrényt, az íróasztalt és a fölötte lévő polcot, amin apu régi társasjátékai hevertek rendetlenül-amelyekkel régen annyit játszottunk és amiken annyit nevettünk-, kicsit úgy éreztem,hogy hazaértem. Még a sötét színű fából készült hajópadlón is- amelyen egy nagy kör alakú fekete folt állított örök emléket a néhány évvel ezelőtti első és egyben utolsó, kissé félresikerült cigarettázásunknak - ugyanúgy terült el a kissé kifakult piros-fehér rongyszőnyeg. Hirtelen a frissen megvetett ágyra tévedt a pillantásom.
Igen,ott ült Ő, állhatatosan, kitartóan a távolba révedve, hátát a fa fejtámlának vetve, mint valami szőrös szobor. Ő volt az, Medve Úr, gyermekkorom egyik jelentős szereplője, akit oly régóta hittem elveszettnek.
Könnyek szöktek a szemembe,mikor eszembe jutott, nemrég ismét keresni kezdtem. Hogy aztán majd ugyanúgy jó barátja lehessen az öcsémnek vagy a húgomnak. Felkaptam a gyerekjátékot és az ablakhoz léptem.
Két éve nem jártam itt, de nem sok minden változott. Igaz, a fák kissé megnőttek, a fű zöldebb lett, s a két kiscsikó sem olyan kicsi már,mint amilyen akkor volt. A tyúkólat pedig átfestették, friss fehér színben pompázott a napsütötte udvaron, szinte rá sem ismertem. De mégis, ahogy elhúztam a bordó színben játszó, durva anyagú függönyt és átnéztem a rideg üvegen, éreztem, ez még mindig ugyan az a hely. A hely, ahol annyi öröm ért, ahol megannyi új dolgot tanultam és tanítottam én magam is.
De valami mégis más volt már. Valami nagyon nagyot változott és talán már sosem lesz a régi.
Ez a valami pedig én vagyok...